Szinérváralja, 1912 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1912-10-01 / 40. szám
V1 V' fr# 7 Szinérváralja, 1912. Október 1. — 40 szám Kilencedik évfolyam & TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. CI5Hzetési árak I Egész érre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egye* *zím ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEftJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény é* küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szlnérváralja“ szerkesztőségéhez Szlnéneáraljára küldendők. Hirdetésahat márséheif árahon hősiünk. A polgári iskola. Az egy Szinérváralját kivéve talán egy község sincs, amely ne törekednék kultúrájának színvonalát emelni, lakosainak művelését még áldozatok árán is előmozdítani. A polgárok szellemi tőkéjét öregbíteni, ízlését nemesíteni, erkölcsi érzését finomítani kötelességük mindazoknak, kik a nép vezetésére hivatottak és megválasztattak. És ez amennyire kívánatos, annyira természetas is. Hiszen egy finomult Ízlésű nép vezetése sokkal könnyebb mint a durvaságban maradt, gondolkozni, közjó iránt érezni, tenni nem tudó műveletlen csoporté. Anyagi, gazdasági megizmosodást sem várhatunk olyan lakosságtól, mely minden ténykedésében csak az utánzásra támaszkodhat, melynek nincsenek nemesebb vágyai, törekvései s a nemesebb vágyak elérhetésére nincs elég szellemi tőkéje. Az ilyen lakosság elsatnyui, megmarad az erkölcstelenség mocsarában, egyedüli élvezete a pálinka, szórakozása a trágárság, korlátja a csendőrszurony és a börtön és sorsa a pusztulás. Hogy ez mennyire igaz, Szinérváralja legjobban bizonyítja. És dacára annak, hogy Szinérváralján az itt leirt igazság napról napra száz és száz példával bizonyítható, maga a község semmit sem tesz arra, hogy ezt a szerencsétlen lakosságot a kultúra utján arra, helyre ültesse, melyet fekvésénél, népességénél és intelligenciájának nagy számánál fogva méltán megérdemel. Az állam és a felekezetek jóvoltából fenntartott iskolák a rósz beiskolázás dacára is igyekeznek nyújtani a község lakosainak annyi nevelést, ismertet, amennyire módjuk van; de ez nem lehet elég ilyen exponált helyen, mint Szinérváralja. Az egész lakosság, különösen az iparosok és kereskedők, főként pedig a magyarság érdeke azt követeli, hogy népünk továbbképzéséről gondoskodjunk. Maguk az iparosok és kereskedők érezhetik legjobban, hogy mit szenvednek a*, ismeretek és a műveltség hiánya miatt, mikor az ország minden részéből összeszedett fegyelmezetlen tanoncokkal kell küzdeniük, kikből intelligens iparost, szakértő munkást nevelni szinte lehetetlen. Vezetőink sok előnyt eldobtak már a községtől. Amibe sok jóakarattal belefogtunk is, az is vagy semmibe ment, vagv félben maradt. Eldobtuk a petróleumlámpákat, hogy majd villanyvilágítást vezetünk be. Hát a mi világításunk bizony csak az udvarias holdban van. Belefogtunk a járdaépítésbe és Íme az sincs keresztülhajtva. Elhatározta a képviselőtestület épen az én javaslatomra, hogy lépéseket tesz a poigóri iskola felállítására. Ez akkor történt, mikor a járásbíróság telkéről volt szó. A történeti hűség kedvéért meg kell említenem, hogy küldöttséget menesztett a képviselőtestület Gróf Apponyi Albert, akkori kultuszminiszterhez a polgári iskola ügyében. A küldöttségbe beválasztotta Bárány Béla bírót, Uray Bertalan, jegyzőt ós engem. Minthogy az igazságügyi miniszterhez, Polónyi Gézához is küldöttség ment: Dr. Ember Elemérrel és Fényes Bélával az elöljárók t. i. a biro és á jegyző, elhatároltuk, hogy a két küldöttség csatlakozik, és együttesen megyünk mind a két miniszterhez. A bírósági épület ügyét elvégeztük, de Dr. Földes Béla, aki a küldöttséget vezette, lebeszélt bennünket. am«wpff a,!»': :? fi „SZINÉRUfiRALOfl" CfiRCfltJfl. A feketeruhás lányok. Irta: Korvin Ottó. Tegnap minden kis zajra nagyon meg- rcazkető voltam, az ajkam mellett idegesen fájó vonás ült és a szemeim bizonytalanul estek a mozgó emberekre, mikor nagy sétámra elindultam, a Stefánia-uira, zöld fák kőzó este. A fák ugyan már nem voitak zöldek, mert az este kegyetlen és mindent feketén leboritó leple lehullt már rájuk, de én kifogtam rajta, mert lehunytam a szememet és mindent olyan színűnek láttam, amint ahogy akartam. Végigrohantam kétségbeesett kóborlásomban rajta, aztán csendes-lassan hazatérésre fordultam, mert hivott az ágy. Lassan sétáltam, előre nézve és láttam igy. hogy mellettem menő nők jóknak és rosz- szaknak nevezettek, mind a szemembe néztek és arra gondoltam, mit valahol olvastam, hogy azok a jó nők, akik rosszak és a rosszak a jók, de elfelejtettem megállni gondolkodásra ezen, mert az agyam fáradt és egészen képek nélküli volt. Az Andrássy-uthoz értem, előttem egy kocsi rohant el és énnekem meg kellett állnom. és zajára ökölbe szorítanom a kezemet és megálláskor hátra is kellett fordulnom kicsit, mert $gők* nő ment mellettem a fórfiával éa hallót- ! tam, mindketten egyszerre mondták, hogy szeretnek, egyszerűen pompás szóval, igy: Szeretlek. Aztán kiiorrósodott a szemem és éreztem, mint lesznek mind mélyebben a kék karikák alatta és orra gondoltam : mindenütt és mindig emberek jönnek, akik szeretnek, da nem egyedül, mint én, hanem kettesben és megmondják ez, szépen és igazán egymásnak, nem kell úgymint nekem vágyammal és jajommal a holdhoz, meg a holdnak zugó fákhoz fordulnom. Már az éjjeli utcákon jártam, jobbra és balra fordultam, nem úgy, ahogy eszembe jutott, i hanem mindig a másik oldal fele, mint ahogy az előttem járó ember tette, de azért mégis hazafelé közeledtem. Észrevettem, mert Ismerős utcák és házak jöttek elzárt kapukkal és sötét - abiak okkal. — Hát mindenki nyugszik már ? — kérdeztem éa mintha az utmeneti fák igent intettek volna. — Hogy tud mindsnki nyugodt lenni ? — kételkedtem tovább és mellettem egy ember ment el és a követkeiő kapun becsöngetett. Megálltam, fönn kigyult a lámpa és öt perc múlva újra elaludt. — Hát ez is? — reszkettem és eszembe jutott, hogy hazamegyek, ruhástól az ágyra dobom magam, az ablakom sötét less és a lennjárók azt fogják gondolni, hogy csendes vagyok, pedig engem rázni fog a zokogás, n — mely már régen nem tud kitörni bölőlem. — Hát ez Is? — kérdeztem és tovább mentem, már nagyon közel voltam a házhoz ahol lakom és azért nagyon lassan mentem — Hát mindenki? — szóltam és ekkor egy házhoz értem, amelynek miskor csukott kapuja és ablakszemei sötétek, de ma tárva nyitva volt és neka n rá kellett'néznem. Néhány lány állt ott, nehány fekete: uh ás nagy feketeszemüiány, némán álltak és az arcuk o- lyan haloyány volt, mint egy megfojtott halotté. És mindegyik már nem tudom hányán voltak — rám nézett, olyan, néaésssl, mHytől kábult agyam szivem forró vérével í- t meg annyira, hogy azt hittem, el fogok »ani és fái tem is az eleséstől, mert fogtam a falat* tudom, mert hideg volt, mint a tóié m-i levegő éjjel. És a néhány feketeruhás lány közé léptem, pedig nem akartam, hiszen tovább is mentem, de leejtettem a ceruzámat, amelyet a kezemben hordtam és ez abba a kapuba gurult, kall ott odamennem. És^a nehány feketeruhás lány közé léptem és láttam, hogy mire a kapuhoz értem, már az éa ruhám is fekete lett, jól láttam, mert a kapuval szemben nagy ezüstszínű tükör állott, és annak bágyadt üvegjéről csak az arcom nézett fehéren vissza engem és fehv. óit mé;r két fáradtan iecsüngetett kezem is, a gyengén, de hatalmasan ökölbe szorulók. És akkor beléptem fólés nélkül az ajtón és mindegyik megcsókolta a ozámai és ezek a. csókok engem megnyugtattak. Aztán szólni
