Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1911-11-30 / 48. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő :

FÁBIÁN ISTVÁN.

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők.

= Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. =

Hogy csinálják nálunk a háziipart?

(F.) A lapok hasábos cikkekben foglalkoztak annak az urnák az esetével, aki Erdélyben egy nagy csomó székely embernek kötőgépeket adott el, természetesen csupán »in efíigie«, felvette az előlegeket s mig a harisnyás székely várva várta azt a napot, amikor már a kötőgépek megérkeznek, hogy azon ő naponta, amint azt a tisztelt igazgató ur, mert hát a szélhámos ilyen cimet adományozott önmagának, ígérte, 3—5 koronákat is kereshet, helyette jött egy lesújtó, szomorú újsághír, hogy bizony az igazgató ur csak talmi volt s hogy igy ígéretei is a kútba estek, se pénz se gép, se jövedelem. A szegény harisnyás góbé pedig elgondolkozik a világ sorján, hogy hát Úristenem, hogyan is történhetik az, hogy ő gépet vásárol, azért, hogy a téli napokon magának foglalkozást, családjának kenyeret szerezzen s irae, a magyar viszonyok jóvoltából, nem képes ezt a szép, ezt a dicsérendő szándékát keresztül vinni, mert hát a kormány s az illetékesek helyett, egy »igazgató« foglalkozik ezekkel a nemes eszmékkel s a magyar háziipart az ő kisded csalásaival egyszeribe tönkre teszi még mielőtt az megteremtődhetett volna.

Régen irtunk már mi is s előttünk százan meg ezren, hogy a magyar föld- mivelő nép munkátlan idejét is fel kell hogy használja, ha csak el nem akar maradni a népek versenyében. Mert a hosszú téli idők tétlensége nem csupán anyagi

károsodással jár, hanem a szorgalmas emberből, elernyedt, rest embert farag, aki azután a munkaidőben sem tudja már olyan kedvvel megfogni a kasza-kapa nyelét, mint akkor, ha a munka rendjéből ki nem zökkenik s hogy természetesen el kell maradnia mindattól, a kulturális jótéteménytől, melyben a vagyonosabb népeknek van osztályrésze. Ahol az anyagi bőven van, ott a szellemiekben sem nélküznek. A jóiét, a vagyon hozzásegíti tulajdonosait mindazokhoz az ipari s egyéb vívmányokhoz, melyek segélyével nemcsak tudását, kényelmét s munkáját könnyítik meg, hanem amelyek segélyével könnyebben növelheti meglevő vagyonát is.

S ez az örökös circulus vitosus azután, melynek szomorú következményeit népünkön tapasztalhatjuk. S igy van ez minden dolgában is. Az egyes emberek becsapják, rászedik a szegény műveletlen parasztembert s ő az egész kaputas társadalmat gyűlöli meg benne egyszeriben. Nem küldenek neki a keserves filléreivel kifizetett gépeket, melyekkel a magyar háziiparnak akart oddaadó hü munkása lenni s ebben egy tényben azután meggyülöltetik véle a háziipart s mindazt, ami véle összefüggésben áll.

Ezért hibáztatjuk mi az illetékes köröket, melyeknek egyenesen kötelessége lenne a nép nyomorán a házziipar fokozatosabb s belterjesebb terjesztésével enyhíteni, mert nélküle lehetetlen mindazt elvégezni jól és szigorú pontossággal, amikre egyes kalandorok saját, bölcs belátásuk és helyes szimatjuk következtében vállalkoznak. Nekik kellene ügyelni legalább arra, hogy ne discreditáljanak illetéktelen egyének olyan dolgot, amelyre az országnak jóléte, előmozdítása s anyagi erőlködése tekintetében múlhatatlan szüksége van. Az ő feladatuk lenne ellátni azokat gépekkel, utasításokkal s tanítókkal, akik vállalkoznak arra, hogy a magyar háziipar megteremtésében részt vesznek s még anyagilag is segélyezni kellene mindazokat, akik megmutatják, hogy kitartó munkájukkal akarnak egy jövendő gazdag Magyarország megteremtésében aktiv részt venni.

Amig azonban csak »igazgatók« talmigépekkel és még talmibb Ígéretekkel bolon- ditják az ország járatlan népét, addig mi mit sem remélhetünk a magyar háziipartól.

Nagy veszély fenyegeti szilvásainkat

Novembet 22.

Aki csak kissé körülnézett gyümölcsösében, láthatta, hogy a szilvafákat valami korom- szerű feketeség lepte meg. A tudósabbak azt is tudják, hogy a feketeség neve a korompenész, de az okát nem sokan keresték, pedig ennek oka van. A korompenész a paizstetvek testéből kifejlődő méznemü izzadmányból keletkezett.

Mennyi paizstetü kellett ahhoz, hogy egész szilvásokat kormossá, feketévé tegyen! Aki figyelmesen megnézi szilvafáit s annak vékonyabb ágait, Látni fog azokon olyan félborsszem alakú, könnyen elroppanó kis fedőket s alatta fehér porszemeket. Ez az elhalt paizstetü háza, fedője, vagy paizsa, meiylyel megvédi az alatta levő

A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA.

Éjjeli látogatás.

— Irta: Csehov. —

— Ezredes ur, kérjük szépen, meséljen valamit, kértek, könyörögtek a fiatal leányok, akik egy asztalnál ültek az öreg katonával.

Ivanoff ezredes felpödörte ősz bajuszát, nagy korty rumos teát ivott és elkezdett mesélni:

— A hetvenes évek elején Czenosztochau- ban állomásoztunk. Förtelmes téli idő volt. Oly hideg időt azóta sem értem. Éjjel lefagyott az őrszem orra és nappal oly szörnyű hóviharok voltak, hogy egy lépésnyire se láthattunk tőle.

De az nem volt baj. Fiatal legény voltam akkor. Fessebb kadét nem volt a regimentben. Az asszonyok szerettek. Ha rákacsintottam valamelyikre, már meg is hódítottam magamnak. Pedig nagyon szerettem a nőket. Minden órának szakítsd le a virágát, gondoltam és ezt meg is fogadtam. Ott nősültem Czenosztoehauban. Gyönyörű nő volt a feleségem, Isten nyugosztalja!

Hadsegéd voltam és takarmányt, szénát, zabot én szereztem be. így történt, hogy sokfelé utazgattam e czélból. E szolgálati utazásokat szerelmi kalandjárásra használtam fel és sokszor csak ürügyül ^szolgáltak, hogy mélyebben nézhessek egy tüzesszemü lengyel nő lángoló csillagaiba.

Egy este utaztam el egy hu3z kilométernyi távolságban fekvő faluba. Kemény fagy volt. A

föld repedezett é3 a kocsis úgy ült a bakon, mint valami óriás jégcsap. Engem nem nagyon bántott a kriminális hideg, mert erősen beburko- lództam, de hirtelenül hóvihar szakadt ránk. Fehér fal emelkedett, fel előttünk, kavargóit, fel- alá mozgott és óriás csikókban szálldogált mindenfelé.

—- Nagyságos ur kérem, mondta a kocsis, nem találok utat.

— Marha, mormogtam. Minek hajtasz, ha nem értesz hozzá! Menj a pokolba és nézz körül, nem-e látni valahol házat?

Órákig kocsiztunk, alkonyban és sötét éjszakában. Végre éjfél felé, valahol távolból, gyenge világosság tűnt fel. Fél órával később egy gazdag lengyel, Bagdkovszky gróf kastélya elé értünk.

Szívesen fogadtak; a gróf Parisban élt, de a nagybirtok intézője barátságosan meghívott bennünket. Olyan dáridót csaptak, mintha nem éjnek idején volna ide bennünket a szél, de mintha nappal jöttünk volna, előzetes meghívásnak téve eleget.

Az intéző felesége néhány dali zongorázott, aztán beszélgetünk. Nagyon fáradt voltam. Nágy- mennyiségü melegítő szeszeket fogyasztottam és bocsánatot kértem, hogy visszavonulhassak.

— Fél a kísértetektől? kérdezte az intéző, amikor az ebédlőterem mellett levő kis szobába vezetett.

— Ilyenek is varrnak itt? kérdeztem.

— Tréfa volt, nevetett a lengyel, úgy gondoltam, hogy ez valóságban kísérteties szoba lehetne!

Nem voltam félénk természetű. De akkor izgatott és amellett álmos hangulatomban magam is félősnek láttam a szobácskát. Künn ordított és süvített, a szélvész.

Amikor eloltottam a lámpát és az ágyba bújtam, erős borzongás futott végig testemen, ügy éreztem, mintha láthatatlan kezek kapkodnának felém, hogy megfojtsanak és gonosz szellemek töltenék be a szobát.

A hallgató leányok közelebb húzódtak az ezredes mellé és tágranyilt szemekkel hallgatták.

— Az álom került, folytatta Ivanoff. Hol azt. hittem az ablakon kapaszkodik be valaki, hol meg egy idegen kéz érintését éreztem, később megint sugdosást hallottam közvetlen közelemben — az ideges izgalom könnyű félelmet okozott nálam. Hirtelenül reggeli czipők csoszo- gását hallottam künn a folyosón. Az ajtó felnyílt, valaki halkan köhécselt.

— Van itt valaki? kérdeztem fogvaczogva.

— Én vagyok, ne félj, hangzott válaszul.

Meleg lehellet csókolta arczom, kis puha

kéz lopódzott a kezembe és én karjaimba vontam az ismeretlen alakot. Forró csókban olvadtak egybe ajkaink.

A mesemondó félbeszakította elbeszélését és lassan iddogált a teából. Azután folytatta:

— Másnap reggel a vihar tombolt. Lehetetlen volt folytatni utunkat. Elfogadtam tehát az intéző meghívását és ott maradtam. Kártyáztunk, énekeltünk, beszélgettünk. Éjjel újra a kísérteties szobában aludtam és a kísértet eljött, minden éjjel jött, amig csak ott voltam!