Szinérváralja, 1911 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1911-10-12 / 41. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Szinérváralja, 1911. Október 10. — 4L szám. % Nyolcadik évfoly Előfizetési árak; Egész évre 6 korona. Félévre H korona. í Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér, j Ngilttér soronkint 40 filler. M E G ,J E ii E N I K MINDEN K K D I) E N. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint, az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A háború. Évről-évre békekonferenciát tartanak A világbéke óhajtott problémájának megoldását elósegitőket békcdij jal tüntetik ki. S mégis olt tartunk, ahol hosszú évtizedekkel ezelőtt: ha két ország érdekösszeütközésbe kerül, a fegyver erejét hívják bírónak az igazság eldöntésére. Most Olaszország kerüli szembe a hanyatló török birodalommal. Olaszország elég erősnek érzi magát, hogy a históriáikig török uralom alatt álló Tripoliszt magának lefoglalja, mert Törökország gyenge a tripoliszi gazdasági elet követelményeinek megfelelni. Ne azt vizsgáljuk, hogy jogosult-e Törökország ellenállása. Hisz ezt akarják éppen eldönteni a háborúval. Ne azt nézzük, hogy Olaszország támadása jogtalan-e vagy sem. Hiszen éppen ezt akarják a háborúval eldönteni. Nézzük inkább azt, hogy eldönthetik e egyáltalában ezt és a többi hasonló kérdéseket a fegyver erejével. Sőt menjünk tovább: vájjon a fegyver ereje van-e hivatva ma ilyen téren igazságot tenni. Valamikor, amikor még nem beszéltek lefegyverezésről, világbékéről és kulturinternacionalizmusról, gyakran találkoztunk annak példájával, hogy az erősebb egyszerűen betört a gazdagabb, de a fegyverforgatásban éppen ezért járatlanabb országba és zsákmányt rabolt, sőt a régi gazdát kiűzte tulajdonából. De akkor ez nemzet-hivatás lehetett. Olaszország azonban nem ily alapon akarja a háborút folytatni és a saját gazdasági érdeke helyett az elfoglalandó terület gazdasági érdekét hangoztatja. Ha tehát ily tényleg nemes intenciók vezetik, miért kelt mégis a háború mindenképpen barbár fegyverével élnie. Hiszen Törökország minden hátr imaradottsága mellett is el tudja bírálni az akció jogosult vagy jogtalan voltát. Tény azonban az, hogy a régi dicsőség tradíciójának szelleme nem engedi. Vagyis ha tudatában volna is Olaszország elhatározásának jogosult voltával: czi el nem ismerheti és úgy látszik ez teszi szükségessé a fegyverek összemérését. Nincs kultur-ember, aki nem gondol iszonyattal a háború elkerülhetetlen bor- i zalmasságaira. A világ első népeinek ve- | zetői állítólag kul túr-emberek. Kétség- j télén tehát, hogy mind individual, minden ember utálattal fordul el a háborútól, amelynek mint tömeg, mini nemzet, tapsolni kénytelen. És ilyenkor, egy háború ágyúinak dörgése közben az a kérdés merül fel bennünk, aki kulturembereknek tartjuk magunkat, vájjon tényleg ez a középkori mód áll-e csupán a nagy konfliktusok eldöntésére rendelkezésre. Hiszen ma azért szerkesztenek tömeggyilkolásra minél alkalmasabb fegyvereket, hogy használatuk elrettentő legyen. S mégis igénybevesszük őket, hogy fokozott számmal gyilkolják le embertársainkat? Mily kézenfekvő és mily utópikus gondolái, — de talán már csak rövid ideig — hogy a háború csak képzeletben folyjon le és eredményét a valószinüség- számifás döntse el. Szemben áll a két ellenfél. Mindegyik harcereje kiszámítható. Mindkettőnek vannak szövetségesei, akik tehát a barátai. Ahelyett, hogy a gyilkosság tényleges számaránya döntené el a háború kimenetelét, felhívja mindegyik két-két szövetségét: számítsa ki, mennyit tudna legyilkolni és ehhez képest döntse el a háború eredményét. Elképzelhetetlen, hogy négy ország Ítéletének azután ne vetné alá magát a két ellenfél. Ez ma még utópikus gondolat, de ilyenkor, mikor valamikor távol Afrikában megint dörögnek az ágyuk és talán patakokban folyik a vér, minden kultur- ember gondolatainak talán utópikus, de mindenesetre humánusabb béketervek adják meg a témákat. És csak ezek a lehetetlen tervek tudják megnyugtatni szivünket és lecsendesiteni háborgásunkat. Faragó Ibolyka hangversenye. A legújabb bécsi zeneélet legtekintélyesebb zenekritikusa sokszor kifejezte azon nézetét, hogy nem tud lelkesedni a csodagyermekekért s kellően megokolta ezen nézetet akkor, midőn tudásának egész nézetével, zenei elméletének oly óriási apparátusával kifejtette, hogy a csodagyermekek akkor, midőn a teremtő hatalmas adománya folytán emberileg úgyszólván megfejthetetlen képességeket árulnak el, az emberi szervezetnek ily kimagasló, megerőltető, előbb-utóbb a stagnátió bizonyos nyomását idézik elő és a csodagyermek megáll, nem fejlődik s végre is a megerőltetett agyrendszer áldozatává kell válnia. Mikor ma a kis Ibolykát megláttuk, elkép- pedtünk a feladaton, amelyet a 6 éves csöppség A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Az a nóta!... Leszállt a nap. A kis városra Ráborult az alkony fátyola. A természet alszik édesen, Álmodozva szépen, csendesen A csapszékben zug csak az élet, Elhal latszik messze az ének. Valami megbánást emleget: »Sújt az átok, mert szerettelek/« . . . Halkan zokog fel a hegedű. Panasza oly bús, oly keserű: Egy stiv titkait beszéli el, De szavára senki sem figyel. , . . Kint — ezalatt — az utca sarkán Megáll egy gyászba borult leány. Szive remeg, érzi. tudja jól, Az a nóta hogy őneki szól. S könnyeit sírja bánatának, Mig hallgatja a bus nótának Zokogásba elhaló szavát: »Elraboltad szivem nyugalmát /« Fülöp Lajos. A végzet. Irta; Léon Xanrof. — Salterac regényíró legénylakása. Művészi berendezés. Értékes nippek, szobrocskák, amelyek hatásosan emelkednek a könyvszekrény sötét kötésű könyvei előtt; magas, szivárványszínű üvegvázák, a bennük levő viz folyékony holdfénynek látszik ; régi gobelinek, látszólag csak véletlen- ségből vetették a bútorokra és a zongorára; régi asztaldíszek töredékei, aranyozott, vagy festett mintázattal. Madame Bözel egy pamlagon ül, amely olyan széles, hogy lábai nem érik a földet, minden oldalról nagy csomó párna szolgál támaszul. Az asszony mulató, kérdő szemei végigkutatják a lakás minden zugát. Mellette ül Salterac, kezeiben fogja az asszony kezeit, amelyeket gépiesen simogat. Salterac: Drága imádottam ! Madam,c Bázel'. Drága imádottam! Salterac'. Nem bániad meg, hogy eljöttél hozzám ? Madame (mosolyog): Nem bántam meg. Salterac: És eljössz újra? Madame (szeretetreméltó kacérsággal frics- kózza): Tán többször, mintsem szeretnéd, kis semmirekellő! (Nem minden fáradság nélkül emelkedik fel a pamiügról és kutatni kezd a szobában) Itt nagyon szép minden! Fölötte ízléses! Salterac (jóiesően): Oh, néhány olcsó nipp! Madame (nevei): Alakoskodó te! Hiszen ezek apró remekművek ! (Egy elefántcsont-szobrot vesz le a zongoráról és gyermekes örömmel szemléli, azután nagyon óvatosan, félő vigyázattal visszateszi a helyére, mintha attól félne, hogy kikap; végül mélyen felsóhajt:) Oh, bárha mindig itt lehetnék! Salterac. Hiszen ez csak tőled függ... Válj el tőle! Madame -. Bolond vagy kedvesem. Egyáltalán nincsen okom . . . Salterac: De igen! Undorodol a férjedtől... Madame (nagyon energikusan): Igaz! (sóhajt) De nem hiszem, hogy az elegendő ok arra, hogy ... Salterac (leülteti): Hogyne! Ha utálod őt, akkor bizonyára okot adott reá ; valamikép megbántott, vagy valamit vétett ellened és egy ügyes fiskális . . . Madame (szomorúan vonogatja a vállát); Oh dehogy, kedvesem! Ö soh’se vét semmi ellen ! Salterac. Hiszen azt állítod, hogy boldogtalanná tesz. Madame (ég felé emelt szemekkel): Mélységesen boldogtalanná! Salterac: De mi által? Megcsal? (Madame ironikusan mosolyog) Elhanyagol? (Az asszony jelzi, hogy azért nem bánkódnék, sőt!) Gorombán bánik veled ? (Az asszony nemet int.) Tán megver ?
