Szinérváralja, 1909 (6. évfolyam, 1-51. szám)
1909-11-09 / 44. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Színérváraljára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = I Igazságszolgáltatási jelenségek. Edvi Illés Károly, a nagyrabecsült büntetőjogász az utóbbi időben gyakran foglalkozik olyan igazságszolgáltatási jelenségek leszögezésével, melyek alkalmat szolgáltatnak arra, hogy ártatlan emberek becsületét reparálhatatlanul meghurcolják. Különösen legutóbb láttuk számos esetét az ilyen ártatlan pellengére állításnak, a mikor a nyomozó és vizsgáló hatóságok felületességét utóbb felmentő Ítélettel kellett megbélyegezniük a független bírói székeknek. Nem tapogatunk rossz helyen, ha ezeknek a szomorú jelenségeknek szülőokát a sajtóban keressük. A sajtószabadság ama rosszul értelmezett tultengésében, a mely jogosnak találja, hogy becsületes polgárok jóhirét rosszindulatú feljelentések, legjobb esetben pedig puszta gyanuokok alapján a sárral mocskolják. A mi a legmegdöbbentőbb jelenség a más becsületének eme könnyű értékelésében, az, hogy a kinek a világon semmije sincs, a mit el lehetne tőle venni, az nyugodtan alhatik a lármás szenzáció felől. Az utcaseprő biztos lehet afelől, hogy másnap elfelejtik neki, ha meggyilkolta szeretőjét, de a társadalom diszszel, ranggal, vagy vagyonnal ékes alakjai, egyszóval az, a ki valaki, még családi boldogtalanságát sem rejtheti el a prédaleső szenzáció elől. Hátha még az érdek diktálta rágalom veti ki reá hálóját. Szomorúan bár, de meg lehet állapítani, hogy ebben az országban állandó céltáblája szenzáció revolverének mindenki, a kit tehetsége, munkája, születése, vagy vagyona kiemelt a névtelen, sötét tömegből. És meg lehet állapítani azt is, hogy a más becsületére éhes sajtószenzáció sokszor bóditja el a vádló és vizsgáló hatóságokat is, melyeknek hire-neve egy- egy ilyen botránynyal kapcsolatban aránytalanul dagad. Főképen áll ez fiatal rendőr- tisztviselőkre, akik sz vesen szolgáltatnak anyagot a szenzációéhes zsurnalisztáknak, a mely hálából szívesen portálja a zseniális nyomozó nevét. Kétségtelen tehát, hogy e szomorú igazságszolgáltatási jelenségek megszüntetését elsősorban is egy célszerű sajtótörvénynyel lehetne elérni. Egy olyan sajtóreformmal, a mely meghagyja a sajtó- szabadság félve tisztelt bástyáit, de lerombolja a bástyáin kívül emelkedett girbe- görbe falakat, melyek mit sem oltalmaznak, csupán rontják a valódi várfalak imponáló hatását. Végre-valahára vessünk véget a társadalom számottevő elemei ama megdöbbentő érzésének, „hogy maholnap irigyelniük kell a züllöttek, a hajótöröttek, a proletárok seregét, a mely háborítatlanul élhet, mert sem a lelkében, sem a zsebében nincsen olyan érték, a melyet a szenzáció aprópénzére felváltani lehetne! Az Erdélyi Muzeum-Egyesület jubileuma. Az Erdélyi Muzeum-Egyesület őszszel ünnepli alapításának ötvenéves jubileumát, de az Erdélyi Muzeum gondolata félszázaddal előbb foglalkoztatta már Erdély jobbjait. E gondolat kipattauásától a megvalósulásig eltelt félszázad nemcsak azt érezteti, hogy a nemzet jóltévői mily szívós ragaszkodással csüngtek az Erdélyi Múzeumon, hanem azt is, mily nehéz munkával sikerült a nemzet palíérozódásának tárházát megteremteni. A íélszázados kitartás eredménye a ma elsőrangú Erdélyi Nemzeti Muzeum. Az Erdélyi Muzeum-Egyesület, mint annak föntartó testületé és társadalmi képviselete, teremtette meg és virágoztatta fel hazánk második múzeumát ; tudományos osztályaiban az erdélyi nyelvművelő, majd tudós társaság hagyományait hívta életre és kiadványaiban, egész könyvtárral gazdagította a magyar tudományt; a magyar szellem és a nemzeti érzés kristályosodó helyéül Kolozsvárt újra tudományos és közművelődési középponttá emelte. Ez a legrégibb, legerősebb és a legsajátosabb közművelődési egyesület, melynek irányt adó szelleme és folyton hatékony ereje Erdély fejedelmi udvarának nemzeti és művelődési, politikai és tudományos hagyományait őrzi: gyülőhelye az erdélyi magyarság elejének, múzeumot tart fent, közművelődést terjeszt, Ízlést nemesit, tudományt mivel, igy a magyarság vára. Apáink önzetlensége tőkét gyűjtött e nagy czélok alapjául, de az Egyesületet az idő és a fejlődés mind nagyobb és fontosabb föladatok elé állították s bár a közoktatásügyi kormány 1904. óta segélylyel támogatja, mind jobban kiviláglik, hogy a nemzeti társadalomtól megteremtett és azt önzetlenül szolgáló Egyesület ereje mégis csak a nemzeti társadalomból fakad és gyarapodik. A nemzeti erő forrásának e fölismerése s az Egyesületben ható és egyesitő elv megszilárdítására való törekvés szüksége arra az elhatározásra indította az Erdélyi Muzeum-Egyesüle- tet, hogy az Erdélyi Nemzeti Muzeum gondolata születésének százados — és megvalósulásának félszázados fordulóján szeretettel és bizalommal kérje az egész magyar társadalom támogatását; érdeklődő figyelmét, résztvevő gondoskodását, áldozatra is örömmel kész segítségét. Kéri szeA „SZ1NÉRVARALJA" TÁRCÁJA. Költők sírjai. Halottak napjának komor novemberi ködében az elmúlás borongó sejtelmét mi keltené fel bennünk jobban, mint az emberiség nagy szenvedőinek sírjai, melyekben annyi küzdelem tört fegyverei fölé domborul a hant? Az érzelmek és eszmék ihletett tolmácsolói, a nagy költők az ilyen szenvedők, akiknek ragyogó életútja nem ritkán egy-egy ismeretlen sirgödörben vész el. Egy hant sem példázza úgy az élet múlandóságát s az emberi törekvések halhatatlanságát, egy se szól fölemelőbben, tisztább bölcsességgel hozzánk, mint az, amely alól a költői megdicsőülés fénye sugároz felénk. Mennyi balsors, csalódás, mily sok fölmagasztosult szenvedés lapjait zárta le a halál az ő életük végével! Elszórt sírjaikat felkeresve, mintha egy megszakadt ének hangjait hallanók tovább zsongani, mely sorsuk rejtelmét örökszép melódiákban zengi. Nemcsak Petőfi hamvai kerültek jeltelen hantok alá; ép oly Üstökösszerű volt a koszorús német dalnok, a reformátió lángszavu előhírnökének, Hutten Ulrich ellobbanása. Jeltelen sírban fekszik. Fanatikus ellenfelei szétdulták sir- dombját és ma csak azt tudjuk, hogy Ufenauban, Svájczban fejezte be mozgalmas életét. E csöndes sziget fogadta be fáradt testét, hogy minden emberkéz alkotásánál nagyobbszerü mauzóleumot nyújtson neki, a lenyugvó naptól bíbor szirén festett alpesek hótakart tetőiben, a százados fáktól környezett gyönyörű zürichi tó kristálytükörében. Kevés hijja, hogy a világirodalom egy másik nagy szelleme, Dante földi maradványai is örökre el nem vesztek, éppen úgy, mint Paradicsomának az a tizenhárom éneke, amely halála alkalmával kéziratai közül hiányzott, s melynek föltalálása valóságos csodának volt köszönhető. Fia és örököse hiaba kereste mindenütt s már- már lemondott minden reményről, hogy föltalálhassa, amikor álmában megjelent előtte atyja és egy titkos fali szekrényre mutatott. Reggelre kelve Pietro (igy hívták a fiút) visszaemlékezett az álomra s azonnal átkutatta a falakat. Nagy meglepetésére talált is egy rejtett fülkét, s abban gondosan elhelyezve meglelte a tizenhárom utolsó éneket. . De még regényesebb körülmények között történt Dante hamvainak feltalálása ugyanazon napokban, mikor Firenze Dante szülőhelye nagy költőjének 600 éves születési évfordulóját ünnepelte. Firenze Dante halálának helye és Ravenna közt hosszú időn át folyt a versengés amiatt, hogy melyik város bírja a drága ereklyéket. Hiába követelte X. Leó pápa Firenze számára Dante porait, hogy legalább jóvá tegye a szülővárosa által az élőn elkövetett igazságtalanságot. Hiába követelte magának utóbb a római Santo Ufficio is Dante maradványait, hogy végrehajtsa rajtuk a papság ítéletét, melytől Dante csak halála által menekült meg. Ravenna büszke volt dicső halottjára és a világ minden kincséért sem volt hajlandó megválni tőle. Pedig Ravenna sem volt már a nagy halott porainak birtokában. A sirkápolna fölött, melyben a költő koporsója el volt helyezve, viszály tört ki a ravennai tanács és a Ferencz-rendi szerzetesek között, és midőn a szerzetesrend mégis kénytelen lett a kápolnát a városnak visszaadni, a rend perjelje a hamvakat titkon egy senki által sem ismert helyre vitette el. Talán sohasem is kerültek volna újra napvilágra Dante tetemei, ha a véletlen közbe nem játszik. Ép a Dante emlékezetére rendezett ünnepélyek idejében, 1865- ben, Ravenna városa is, mint a többi olasz város, nagyszerű ünnepélyekre készülődött s e
