Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-02-25 / 9. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPiRODALMI HETILAP. Előfizetési árak : Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. jVIegj clonilc minden kedden.. I Társadalmi forradalom. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizétési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérjáraljára küldendők. Hird&igsefcet jg&rsékelt árakon közlünk. (F. É.) Valami készül ott lenn a mélyben. Valami forrong, valami kitörni szeretne. Még nem látható a felvonulók hatalmas tábora, még nem vehető észre a mindenre elszánt küzdők vérszomjas csapata, de már előre veti árnyékát a nagy események sötét bekövetkezése. Mintha a föld gyomrából pöffögő bugyborékoló hangok törnének elő, mintha ott bennt valami főne, forrna, hogy végre kitörve katlanából mindent, mindent elnyeljen, elpusztítson vészes áradatával. A tűzhányók kráterei körül hallhatunk ily vészes hangokat a kitörés előtt, még mielőtt a láva folyama megindulna, hogy halottá változtasson miden élőt, mely gőzkörébe jut. Forrong a társadalom! A megélhetés a beállott drágaság következtében szinte a lehetetlenséggel határos. A kereset források bedugultak. Sivár jövendő elébe tekintünk. Az elsőrendű szükségletek egytől-egyig megkétszereződtek beszerzési árukat illetőleg, de a kereset nem tart lépést a drágulással. Mindennek felsrófolták az árát s még sem lehetünk meg ezen mindenek nélkül. A lakhatási viszonyok majd minden városban lehetetlen állapotokat teremtettek. A mely lakás bérét azelőtt az élni óhajtó egyed úgy a hogy, nagy kínok között, valahogy csak mégis ki tudta préselni silány keresetéből, annak az ára most kétszeresére szökött fel. Az emberiség szaporodása, de különösen a nálunk levő szerencsétlen épitőmunkás viszonyok szinte mesterségesen idézték elő ezt a helyzetet, melyből kiutat még a legélesebben látó szem, vagy legelőrelátóbb elme sem talál. A fővárosból napról-napra jönnek a riasztó hírek, melyek május elsejére oly nagyszabású tüntetéseket ígérnek, melyekhez foghatót ember emlékezet óta nem látott a világ. A lakásából kiűzött hajléktalan elem, a főváros legélénkebb s legelőkelőbb negyedeiben akarja felütni sátorfáját, hogy ezáltal kényszerítse a hatóságokat a beavatkozásra. De vájjon a hatóságnak joga van-e a beavatkozásra? Ezt a kérdést semmiféle újságban, mely e kérdéssel foglalkozott, sem népgyüléseken, melyeknek ez volt egyetlen tárgya nem olvastuk, sem nem hallottuk. Az emberek személyes szabadságát korlátozni semmiféle hatóságnak sem áll jogában, de még módjában sincs annak. Hogyan tegyen tehát eleget a szegényebb néposztály ama kérelmének, hogy védje meg őket a lakásuzsora ellen? S ez a dolog tulajdon- képeni nyitja, hogy nincs reá mód meg- védni őket ezen legújabb csapástól, mely a féltve őrzött hajlék megtartását teszi lehetetlenné. Marad tehát mint egyetlen hátralevő eszköz, az illető lakással rendelkezők megiélerniitése. igen ám,*"de türheti-e jogrend, hogy adófizető polgárai megfélemlítés által korlátoztassanak, az állami törvények által biztositott jogaik gyakorlásában? Képzelhető-e az a helyzet, hogy erőszakkal kényszeritessenek szabad polgárok akaratuk megváltoztatására! Ugye bár nem. S vége a dolognak? Összeütközés. Összeütközése a kétségbeesésbe üldözött szegény néposztálynak a jogrenddel s ennek minden következményeivel. Nos tehát ettől az összeütközéstől féltjük mi már eleve a társadalmat, mert jól tudjuk, hogy a rövidebbet ki huzza, de azt is tudjuk, hogy a küzdelem mindkét félnek csupán hátrányára szolgálhat. A vidéket sem kímélte meg az a csapás, mely a fővárosi szegényebb, de sőt vagyonosabb osztályát is oly érzékenyen megtámadta. A vidék lakhatási viszonyai ép oly sivár perspectivát nyújtanak, legfölebb kisebb méretben, de ugyanazon arányban. Nem szabad megfeledkeznünk azonban az immár szinte tűrhetetlen élelmiszer drágaságról sem. Ma napság a szegény ember, hogy éhen nem hal tisztán a gondviselés csudatényének tekinthető. Hogy korgó gyomrát tisztességes táplálékkal haügatassa el, arról már jó ideje le kellett szoknia. De a helyzet hovatovább odafejlődik, hogy az esetben, ha lakással és ruházattal is óhajt bírni, az étkezés felesleges dolgairól tisztán le kell szoknia. A hivatalnok ember már rég kísérletezik azzal, hogy igyekszik a lehető legkevesebbet táplálkozásra fordítani, de az is bizonyos, hogy a cigány lovánál többre ő sem viheti, mert az is mire megszokta az éhezést addigra, ki is múlt. Gyökeres változtatásra szorul a helyzet. S mi még csak tanácscsal sem szolgálhatunk. Nem ismerjük az okokat, értjük az igazi okokat, melyek ezt a lehetetlen helyzetet megteremtették s igy nem is tudunk gyógyszert az egészségtelen állapotok gyógyítására. Az egyetlen reménységünk e nehéz órákban csupán a hitben gyökeredzik. A hit élteti bennünk a reménység utolsó szikráját s a gondviselésbe vetett hitt még sohasem csalatkozott. Adja Isten, hogy a föld gyomrából SZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. A színész. i. Egy szerényen bútorozott szobában, meglehetős jókarban levő pamlagon feküdt Réti Ödön, egy kellemes külsejű, mintegy tizenkét éves ifjú. Kezében könyvet tartva, merően nézett a betűkre, mig gondolatai, mint az arcán látható volt, más sokkal érdekesebb szférákban kalandoztak. Arcát szokatlan pir boritá, szemei örömtől sugárzottak, kezéből kiesett a könyv — felemelkedett a painlagról — ekkor kinyílt az ajtó és belépett rajta egy nő, kinek arcán a gond, a nélkülözés és a régi jó idők eltörölhetlen nyomokat hagytak. — Tanulsz, fiam? — szólitá meg az ifjút. — Igen, igen, — hebegé Ödön, mialatt lesütötte szemeit és hirtelen felemelte a pamlagon fekvő könyvet. — Ödön, te nem mondtad az igazat, arcod kigyuladt, szemeie szokatlan tűzben égnek. Beteg vagy ? — Nem, anyám ! De tud meg legforróbb kívánságomat, tudd meg most, hogy fiad boldogtalan, igen boldogtalan. Itt e szobában, a száraz könyvek között, nem tudom feltalálni régi jó kedvemet; tudom, hogy szomoritanak e szavaim, tudom, hogy egykor hires ember lesz belőlem, hírnévre fogok szert tenni, de nem az iskolában, nem az egyetemen, hanem a színpadon. Igen, anyám, ha színész leszek, szorgalom és kitartás által babérokat fogok aratni. — Fiam már megint ezek az ifjúkori ábrándozások? Elfelejtetted Ígéretedet, hogy tanulni fogsz? — kérdé az anya. — Igaz megígértem, de ígéretemet nem teljesíthetem, mert tudom, hogy nem fogom iskoláimat elvégezni; de a színpadon, óh, a színpadon, ott lenne belőlem ember. Anyám, hallgasd meg egyetlen gyermeked kérését! — Nem 1 Apád sírjára esküszöm, hogy beleegyezésemmel sohasem leszel komédiás, nem leszel fizetett bolond. Inkábbjhalált, mint e gyalázatot ! E szavak után az özvegy fájdalmas zokogásban tört ki. Óh, anyám, anyám, nem szomoritlak, nem leszek színész, de e könyvek közt itt élni, valóságos kin; ha látnád fiadat, mely gyönyörrel olvassa Shakespeare drámáit, mily jól szaval, akkor nem mondanád, hogy ne legyek színész. Mert a színészet épp oly művészet, mint akár a festészet, vagy a szobrászat! Nem leszek komédiás, művész leszek! Anyám, óh, engedd meg, hogy legforróbb óhajom teljesüljön. — Soha! — mondá az özvegy és elhagyta a szobát. II. Hetet ütött az óra. A színház zsúfolásig megtelt. Már három nap óta öles falragaszok hirdetik X. város lakóinak, hogy ma uj darabot adnak és egy újonnan szerződött tag fog fellépni. A függöny felgördül; a színpadon egy ifjú áll és ez ifjú — Réti Ödön. Anyaj tehát beleegyezett ? nem, Ödön megszökött. Remegve kezd beszélni, Óh, majd neki hévül és a közönség lelkes tapsai között gördül le a függöny. Ödön a legboldogabb ember; szemei épp úgy csillognak, mint két hónappal ezelőtt, mikor odahaza feküdt a pamlagon és álmodott színpadról, szerepről, tapsról. Álma nagyon hamar megvalósult. Elérte célját. A szünetek alatt a társulat igazgatója öröm- ittasan keblére szorította, fiának nevezte, a legfényesebb jövőt helyezte neki kilátásba és a legnagyobb szerepeket Ígérte oda neki. — Ödön boldog volt. A mily kedvtelenül tanult előbb odahaza, oly kedvvel tanulmányozta a legnagyobb és legnehezebb szerepeket; hangja, játéka, alakítása, kitűnő volt. Hire rövid idő alatt bejárta nemcsak az egész környéket, de a fővárosi lapokban is elismerőleg írtak róla. így telt el nehány év. Ödön egyik diadalt a másik után aratta, nevét mindenki csodálattal és tisztelettel ejtette ki. — Ily fiatal és már mily nagy művész:
