Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-02-18 / 8. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. F.iőfizetésí árak : Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 40 fillér. ]VCegj elenik mindeu kedLcJen. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: jF'-.á.ioi.A.Kr istvAkt. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizétési dijak a „Sz inérv áralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Kinek van joga élni? Goethe, a nagy német költő, jellemezendő a társadalmi osztályok közti egyenlőtlen vagyonelosztási, maró szarkazmussal mondja: hogy „élni csak annak van joga, akinek valamije van.“ Az ő idejében azonban még csak nem is sejtették, hogy ez az igazságtalanság még fokozható is. Pedig az egy évszázad előtt a legrosszab- baknak tartott viszonyok mennyire rosszabbodtak még folytonosan, szünetlenül! A | tőke mind sziikebb körre szorul, a társadalom két nagy főklasszisa: a nyúzok és a kiszipolyozottak között az aránytalanság rohamosan nő, még pedig úgy, hogy mind kevesebb lesz a vagyonos ember és mind több a szegény, ellenben a vagyonilag kiváltságosak egyre halmozódó tőkékkel tömik tüzmentes pénzszekrényeiket. Régi dal ez, refrainje pedig: a kivándorlási vágy! Ezt a nagy, az ország gazdasági, sőt hatalmi erején is fájó sebeket ejtő bajt immár mint elkerülhetetlen rosszat, fájdalom, megszoktuk már türelmesen elviselni, s míg csendesen elmélázunk a bajon, vagy megadással olvassuk, hogy nagy líikáu valami azakianácskozás vagy határtalan rendelet és intézkedés minő szépen hangzó, de gyakorlatilag soha nem foganatosított kívánságokat vet fel, melyeknek célja volna a kivándorlást némileg korlátozni, addig az élet a maga drámai leleményeségével egyszerre közbeszól, s azt mondja: most egy időre beszüntetem a kivándorlást. Ehelyett legyen visszaván- dorlás! SZINÉRVÁRALJA TÁRCÁJA. Gitta és Lajos. — Irta: Lux Terka. — — Ni, ni! Jó napot, Lajos! — Jó napot, Gitta ! — Hisz én azt hittem, hogy . . . — Jól hitte, nem voltam idehaza. Két napja érkeztem, lenn voltam a Riviérán. — Meleg van ott? — Nekem nem volt. — Miért nem megy Afrikába ? — Voltam. — Ott is fázott? — Mindenütt fázom, Gitta. A leány ránézett és egy sóhajtást elnyomva, leült a kanapéra, a fiatal ember mellé. Délután két és három óra között volt az idő s rajtuk s a teremszolgákon kívül egy lélek sem volt az egész műcsarnokban. Az idő különben is ködös volt, bizonytalan félvilágosság ülte meg a képeket s valami lilásanvörös, a bimbózó orgonavirághoz hasonló színeket vetett rájuk a termek üvegteteje. A leány kis fekete kabátját kigombolva, szomorúan babrált a keztyüje gombjával és hallgattak mind a ketten. Dús, fekete hajú, nagy tengerzöld szemű leány volt, finom, élezett profillal, de arcának bőre kissé hervadt és petyhüdtnek látszott, s bár most egy makulányi . festék sem volt az egész arcán, mégis látszott rajta, hogy olyan arc, mely kendözéshez van szokva. A viszonyokat azonban teljeeen félreismeri, aki azt hinné, hogy most már a tömeges visszavándorlással teljesen lekerült volna a kivándorlás kérdése a napirendről. Sőt ellenkezőleg! A kivándorlás megcsappanása és a visszavándorlás csak időleges jellegű. Amerikában néhány hónap előtt gazdasági pangás állott be, mely már is szűnő félben van, ezér — munka hijján — vándorolnak vissza véreink, újabban még azért is, mert az elnökválasztás előkészületei is kedvezőtlenül befolyásolják az amerikai gazdasági viszonyokat, s ennek következtében az ipari munkát is. A foglalkoztatás hiánya azonban, ismételjük, csak ideiglenes. Csakhamar ismét rendes kerékvágásába fog visszazökkeni Amerika gazdasága és elölről kezdődik a kivándorlás. Ne bizzunk abban, ne áltassuk magunkat azzal, hogy kevesebb lesz a kivándorlók száma. Idehaza csak keserves csalódás, az Ínség íogcsikorgató ábrázata várja a szegény, keze keresetéből élni kénytelen munkást. De nem szándékunk ezúttal az untig kimerített kivándorlási témát újra megbeszélni. Csak ráakarunk nutatni arra a lelketlen elbánásra, a melyet az élete fentar- tásáért kínlódó szegény kivándorlót részesítik a kincsekben duslakodók. A hajózási társaságról van szó, amely az állam jóvoltából kizárólagosságot kapott, megfelelő, sőt busás támogatás mellett, hogy válogatás nélkül összeharácsolhassa a szegények verejtékes munkája révén szerzett fillérekből a millióit. Egy fővárosi napilap megdöbbentő, szivet facsaró képét A fiatal ember, egy huszonhat-huszonhét év körüli, szőke, szép, betegesen sápadt fiú, gyöngéd tekintettel nézegette a leányt, aki érezte ezt a tekintetet, de nem merte felemelni a szemét. S hallgattak. Végre a fiatal ember megszólalt: — Gyakran jön ide, Gitta ? — Minden kiállításkor eljövök egy párszor. — S mindig ebben az időben jön ? — Igen, — felelte a leány. A fiatal ember érdeklődve nyújtotta előre a fejét és zavartan nézett a leány arcába. — De hisz ez, Gitta, ez az idő . . . A leány elértette, mit akar mondani és egy szomorú, futó mosolylyal tette hozzá: — Igen, ez az idő nem a mi időnk, de én nem is azért járok ide. Csak nem gondol olyan közönséges teremtésnek, hogy ide, a művészek közé is elhozzam a . . . a . . . — Ne mondja ki, Gitta, — szólt a fiatal ember gyöngéden s megfogta a leány kezét. — Miért ne ? — mondta a leány szomoru mosolylyal. — Igen, de nem hozom el a bűnömet. Ez az egy óra, amit itt egyedül, ebben az egyszerű öltözetben, ki nem festett arccal töltök el, ez az én purgatóriumom, ez az én lelki és testi tisztulásom. Lássa, igy vagyok a könyvekkel és színházzal is. Ha a bűnömet viszem piacra, a színházakba, kifestve, feltűnő, elegáns toilette- ben megyek el az érzéki, izgató darabokhoz, de ha a lelkemnek szüksége van a maga tiszta, gyönyörű táplálékára, bekötöm a fejemet, kötényt kötök magam elé és a karzatra megyek fel. adja annak, hogy az Adria magyar tengerhajózási részvénytársasággal összeköttetésben álló és kivándorlóink Amerikába való szállítására egyedül jogosított Cunard hajótársaság mily kíméletlenül bánik a fedélzeti utasokkal, kiket kizárólag meggazdagodásuk eszközének tekintenek. Elhelyezésűk, élelmezésük komisz, szidják, lökdösik őket s a modern közlekedést elcsúfító hosszú utazás alatt a harmadik osztályú utasok annyi kinzásnak vannak kitéve, hogy többen az utón belehalnak, mások meg megőrülnek. Mindez állami fenhatóság alatt történik! Tudják is már régóta a mértékadó körök, hogy baj van a kréta körül s most készül az uj törvényjavaslat, mely a kivándorlók elszállítását szabad verseny tárgyává Jpvánja tenni. Érzi ezt a jeles kompánia, mely még az utolsó pillanatban mindent össze akar szedni, amit még lehet. Baj is az, ha nehány emberrel több hal meg, hisz ez mindannyiunk közös sorsa, s nem kár azért, a kinek úgy sincs joga élni, mert nincsen semmije. A támadásokra pedig előkelő nemtörődömséggel válaszol az Adria-Cu- nard „mint szövetkezet/* Az úszó kínzó kamarák elleni felzúdulás azonban oly hangos, hogy reméljük megfogják hallani a magasab szférákban, honnan kegyesek lesznek vétót kiálltam, amaz embertelen bánásmód ellen, melyet kapzsiságuk kielégithetése végett tanúsítanak a kíméletet nem ismerő nyúzok. A fiatal ember izgatottan, kipirult arccal nézett a leányra, azután hátra vetette magát a kanapén és lehunyta a szemét. Megint nem szóltak egy darabig. — Szép ez a francia kép itt, — szólalt meg egy idő múlva csöndesen a leány — ez az őszi veröfényben hulló levelek között ülő, szomoru női alak. Magának is tetszik, Lajos ? — Nagyon — súgta a fiatal ember s egy perccel később még halkabban tette hozzá : — mintha csak az édesanyámat látnám. A leány szinte belesápadt a boldogságba, hogy ez a hallgatag, különös és finom lelkű ember az anyát említette előtte, de nem mert szólni, csak nagy zöld szemével szinté kínzó epedéssel nézett a fiatal emberre és szivdobogva leste, hogy az anyjáról, bizonyosan valami szent asz- szonyról beszéljen előtte. S a fiatal ember, arcának előbbi pirossá- gát mindjobban elveszítve, sápadtan, csöndesen, most a képre nézve beszélt: így ült mindig a kertben, szomorúan és várakozva, mindig várakozva. Még a fekete selyemkendője is igy volt a vállára téve s ugyanilyen leheletszerű, finom alakja volt. A haja sötét, bu- zaszöke, a szeme mint a felkavart tó vize s a lelke csukott könyve az asszony szenvedésének. Néma és hangtalan, mint a szivén lőtt madár, a hangja gyógyitóbb minden balzsamnál s a szava meggyőzőbb minden tanításnál. — Ki vagy te ? — kérdeztem tőle, mikor kis fiú voltam s ölében ülve nézegettünk ki ablakunkból a befagyott folyóra, a fehér hegyekre
