Szinérváralja, 1908 (5. évfolyam, 2-52. szám)
1908-08-11 / 33. szám
Szinérváralja, 1908. Augusztus 11. — 33. szám. Ötödik évfolyam. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési áruk: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Negyedévre X korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyiltlér soronkinl 40 fillér. M E G J E L E N 1 K M 1 N 1) E N K E 1) D E N. Felelős szerkesztő : FÁBIÁN ISTVÁN. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény, valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraijára küldendők. = Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. = A vagyon és élvezete. Csakugyan főtényezői-e a földi létnek a magas állás és gazdagság, melyek nélkül boldogságot és megelégedést itt alant el nem érhetünk? Csaknem hinnünk kell ezt, ha az emberek tevékenységére, ifjúsági tervelgetéseire és azokra az elvekre tekintünk, melyek szerint gyermekeiket nevelik. Mily sürgés-forgás, mily tódulás s miért? Egyedül vagvon- szaporitásért. A kereskedő a maga és övéi vagyonát teszi kockára, hogy két- annyit nyerjen. Földmivelő és mesterember nem ismernek nyugalmat, csakhogy jövedelmüket szaporítsák. A hajós a világtenger csalárd hullámaira ereszkedik és törékeny járómüveken küzd az elemek romboló dühe ellen. Aranyért minden eladó — még az élet is; mintha többet érne e nyomorult érc, mint Istennek bármely más teremtménye. S mivel bírunk, ha az élet munkagondok és aggódás között lefolyt, a gazdagság be van szerezve és az öregség küszöbére eljutottunk? Mi hasznát vesz- szük e holt kincseknek, ha erőnkből kifogytunk? Visszavarázsoljuk-e az érettük feláldozott ifjúságot? Ősz hajunk fehérségét megsötétitik-e ? Óntenek-e friss életerőt ereinkbe? Meghosszabbitják-e létünket csak egy órával is? Nem; rendesen akkor jutunk el hosszas fáradságaink végcéljához, mikor már annak gyümölcseit nem élvezhetjük, örülünk a sikernek, mikor végbucsut kell attól vennünk. S mi haszna a halomra gyűjtött dús vagyonnak ? Tehetünk-e többet, mint testünket fedezni, éhségünket csillapítani, szomjunkat enyhíteni? Nem, mert azt tettük egész életünkön át, habár csekélyebb költséggel is. De vájjon jobban j izlik-e a drága falat, mint egykor az egyszerű eledel, mikor asztaltársunk még a fiatalság, egészség, munkásság és megelégedés voltak. Melegebbet tart-e a fényes ruha, mint azelőtt az egyszerű, melyben vészszel és idővel dacoltunk? Vagy nagyobb érdemeket szereztünk-e magunknak az emberiség és istenség érdekében azzal, hogy többel bírunk mint százezrek polgártársaink közül? Tiszteletreméltóbbak és valóban tiszteltebbek vagyunk-e csakugyan most, midőn mások nem erényeink, hanem pénzünk miatt szemünkbe hízelegnek, mig elfordulva ki- kacagnak? A végén ki élvezte legjobban az életet? Az-e, aki hogy megelégedett és vidám lehessen, ötven évet töltött aggódás és veszélyek között, vagv pedig az, ki nem gondolva gazdagsággal, "azon kezdte, hogy ötven éven át megelégedett és vidám volt? Mily rémitő őrjöngés, milv borzasztó, minden életörömet csirájában elfojtó szenvedély az, mikou valaki hiszi, hogv gazdagság nélkül boldogság lehetetlen! ‘ Nem nagy vagyon birtoka, hanem a vagyon helyes élvezete — legyen e vagyon nagy vagy kicsiny — tesz gazdaggá. Ügy tartják, hogy szerezni művészet. Erre tanítják a szülők gyermekeiket, mintha ez volna legfontosabb tényezője az életnek. De a megszerzettet helyesen élvezni, még nagyobb művészet. Aki ezt nem tudja, arra nézve a szerzemény annyi, mintha nem is volna Belterjes gazdálkodás. (F.) Valahányszor az eszlendőnek ahhoz a szakához érkezünk, midőn a termés már learatva, behordva, nagyrészt kicsépelés alatt áll. aggódva j lessük az ország minden részéből befutó tudósi- ' fásokat, melyek a termés eredményéről számolnak be. Aggódva várjuk ezeket a híradásokat, mert hiszön egész esztendőnek mérlegéről van szó s arról, hogy vájjon a verejtékes munka megtermé-e gyümölcsét s hozott-e elég magot a kalász, vagy pedig silány eredmény koronázta a fárasztó, hosszadalmas s keserves munkát? Az idei tudósítások ismételten beigazolták, hogy a mai termelési rendszerünk hibás. Hogy nagyon is kiszolgáltatjuk magunkat a természet, kiszámíthatatlan szeszélyeinek s idestova már nem is számíthatunk arra, hogy a verejtékes munka jól megérdemelt jutalmát elnyerje, mert a természet minden esztendőben gondoskodik arról, hogy egy és más csapásaival lelohassza azokat a vérmes reményeket, melyeket a gazdák s földet mivelők a termésbecslések alkalmával tápláltak. Hogy miképen kellene gazdálkodnunk, ez most a kérdés Az, hogy a mostani gazdálkodási rendszerünk elavult, ósdi és hibás, evvel már tisztában vagyunk. A külföldi termelők nincsenek úgy kiszolgáltatva a természet csapásainak, mint a mi gazdáink. Nincsenek pedig azért, mert úgy mivelik földjeiket, hogy azok, még a. legnagyobb természeti csapásoknál is kihozzák a gazdának nemcsak termelési költségeit, hanem tisztességes megélhetését is, sőt bízvást a jövőre való takarékosságot is. ügy termelnek pedig ők, hogy mig a könnyű és esetleg sok hasznot hajtó búzatermelésről áttértek olyan termények mivelésére, amelyek a természeti csapásoknak szivósabban ellenállának, vagy a melyeket ők maguk elláthatnak mindavval, ami szükséges, hogy életképességüket kivethessék. Az újszerű trágyázás, vegyitermékek felhasználása e czélra már minálunk is elég ismeretes, nem is erről akarunk szólani, hanem igenis egy nálunk meglehetősen elhanyagolt, de emellett óriási haszonnal járó termeléssel, a konyhakerté- szettel. A külföldi földtulajdonos, nagy részét földjének ezekkel a hasznos, a gondos ápolást igénylő termékeknek előállítására használja fel. A konyha-vetemények mindenkor meghozzák gyümölcseiket, mert azok öntözése, ha a természet. már megtagadta segítő kezét, az emberi kéz A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. A tündérmadár. (Mese.) A dervis lekuporodott egy fa alá, ott mesélte a körülötte ülőknek: — A bölcs Dzselaleddin mondta el nekem ezt a történetet a tanácsadó madárról. Mindnyájan okulhattok rajta. Úgy történt, hogy egy szegény favágó szép madarat fogott egyszer az erdőben. Veres bóbitája, kék szárnya, meg sárga csőre volt ennek a madárnak, melv valahonnan Tündérországból került véletlenül abba az erdőbe. Egy faágon szundikált, amikor hirtelen megfogta a favágó. A jó ember még soha sem látott ilyen szép madarat s el is határozta nyomban, hogy haza viszi a fiacskájának. Hadd játszadozzék vele. A madár ám tündérmadár volt s beszélni is tudott. Nagy volt a favágó csodálkozása, amikor megszólalt: — Jaj, jaj, rabságba jutottam! Hogyan térek most már vissza szép Tündérországba, a kékszárnyú, fehér bóbitáju, sárga csőrü madarak közé ! Mi fog velem történni ? A favágónak most még jobban megtetszett a szép madár. Ni-ni! Még beszélni is tud 1 i Ilyen madarat talán még senki sem látott a széles világon! Haza akarta vinni azonnal, nehogy kirepüljön a zsebéből. A madár ekkor könyörögni kezdett: — Jó ember, add vissza szabadságomat, ; hadd repülhessek vissza szép Tündérországba. Jóért jóval fizetek neked. Adok három jó tanácsot, aminek nagy hasznát veheted az életben, j Többet érsz ezzel a három jó tanácscsal, mint | énvelem. Hiszen én úgy sem élnék sokáig; j megölne a bánkódás. A favágót nagy kíváncsiság lepte meg. Miféle jó tanácsokat adhat neki ez a madár? Azt mondja, hogy nagy hasznát venné egész életében ezeknek a jó tanácsoknak. Ejnye, ejnye ! Hátha igazat mond ez a furcsa madár! Addig-addig gondolkodott, mig végre beleegyezett a tündérmadár kívánságába. — Jól van, szabadon bocsátalak, de jók legyenek ám azok a tanácsok! Csakugyan szabadon bocsátotta a madarat, mely azután fölrepült a legközelebbi ágra s gyönyörűen kezdett ott fütyölni örömében. A favágó leült a fa tövébe s hallgatta, hallgatta nagy gyönyörködéssel. A madár, mikor megelégelte a fütyülést, hirtelen felrepült a fa tetejére s onnan kiáltotta le a favágónak: — Megtartom az Ígéretemet s megkapod tőlem a három jó tanácsot. — Hadd halljam, hadd halljam! kiáltotta feléje a favágó. A madár lekiáltotta neki: — A megtörtént bajon soha se búslakodjál, mert ez úgy is hiábavaló! Okos ember nem gyötrődik amiatt, amin már úgy sem segíthet. Ez az első tanácsom. Hallgasd meg most a másodikat: Esztelen beszédnek sohase adj hitelt. A favágó haragosan kiáltotta most oda a tündér madárnak: — Megcsaltál! Megcsaltál! Ezeket a taná: csókát magam is kitaláltam volna s figyelmeztetésed nélkül is követem mind a kettőt. — Nem hiszem! — kiáltotta a tündérmadár. — Nem vagy te olyan ember, hogy ne szorulnál rá a mások jó tanácsára. Hiszen ha bölcs ember lennél, akkor észrevetted volna, hogy milyen nagy kincsre tettél szert, amikor engem megfogtál. Tudd meg, hogy ma a király kincstárában jártam s elnyeltem ott egy gyémántot, amely többet nyom félfontnál. Milyen gazdag ember lehetnél, ha felvágtad volna a begyemet s kivetted volna belőle a gyémántot. A favágó, amikor ezt hallotta, keservesen kezdett sopánkodni, jajgatni s nagy keserűségében kegyetlenül verte a homlokát az öklével. — Én bolond! Én együgyű! Minek eresztettem el azt a madarat.
