Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-12-17 / 51. szám
Szinérváralja, 1907. December 17. 51. szám. Negyedik évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint M fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laplulajdonos: PÁBIUÁ.3ST A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Kultúra. (F. É.) Nagyra vagyunk szellemi haladásunkkal. Kérkedve emlegetjük, hogy utolértük, sok tekintetben el is hagytuk a nyugatot és büszkén hirdetjük, hogy már régen kivetkőztünk Balkánállam jellegünkből és a kulturnációk sorába léptünk. Magunknak beszélünk most és igy nincs miért titkolóznunk és restelkednünk. Idehaza, zárt. ajtók .mögött, őszintén meg- vallhaljuk, hogy port hintünk a világ szemébe, amikor kultúránk nagy fejlettségéről prézsmitálunk és hogy a strucmadár hozzánk méltatlan szerepét játszuk, amikor merő tagadással akarjuk elütni azokat a vádakat, melyekkel a külföld bennünket illet. Mindaddig nem leszünk kulturáltam, amig mindenben a külföldet akarjuk majmolni, annak szokásait, intézményeit utánozni, ahelyett, hogy magunk igyekeznénk magunknak mesgyét törni az irtatlan rengetegben és a magunk utján haladnánk előre. Minek majmolunk mi mást! Hiába ecseteli valaki Murillo madonnnáját újra, a kópia mégis csak az marad, értéktelen, silány utánzat, ha szinpompája, üdesége mindjárt eredményesen vetekednék is az eredetivel. Mindig csak arra törekszünk, hogy a többi nemzetet utolérjük, és nem arra, hogy magunkliporta utón meg is előzzük őket. Semmiféle társadalmi vagy kulturális intézményünk sincs, ami valami magyar jellegű, valami hazai nevezetesség lenne, mind, egytől-egyig, csak utánzat, csak maj- molás. És ha még ez az utánzás sikerült lenne ! De, szégyenünkre legyen mondva, legtöbb intézményünk még utánzatnak is silány, hasznavehetetlen. Nyilvános könyvtárunk alig van. Ami van, nehézkes állami kezelés alatt áll, és bürokratizmusával elvon minden tudomány- kedvet és ambíciót. Múzeumaink ? Arról jobb nem is beszélni. Hiszen legnagyobb múzeumunk, a nemzeti muzeum is ma már annyira hátramaradt, hogy bizony nem egy amerikai egyetemnek a házi gyűjteménye tekintélyesebb emennél. Hiszen akadnak áldozatkész tudósok, kik a maguk erejéből, tisztán lelkesedésből szaporítják a muzeum kincseit, de kevés kedvük telhetik adományaikban, mikor azt kell látniok, hogy azok évtizedekig ládákba, szekrényekbe csomagolva hevernek, amig a moly ki nem rágja, a szu meg nem őrli őket. Szinte hihetetlen, hogy a nemzeti múzeumban 80 év óta érintetlenül heverő és még ki nem bontott ládák vannak, melyeknek százezreket érő tartalma alighanem már régen elkorhadt, elporladt. Persze, ilyen szemrehányásokkal szemben azzal védekeznek, hogy a muzeum kicsiny, még a legszükségesebbek se férnek el benne, és igy nem tudják hova rakni az újabb szerzeményeket. Nos, mondja bárki, kulturállamhoz méltó helyzet ez? Csak a rovargyüjtemény rendezése 15 évet vett igénybe, — meddig tartana, amig az egész múzeumot összes gyűjteményeivel újjászerveznék ? Hagyján, ha még elfogadnék is a kevés helyről szóló nehézséget. De hát akkor minek gyűjti a muzeum halomra az értékesnél értékesebb újabb gyűjteményeket, mit- sem tekintő Hara hon módjára. Az ilyen fösvénykedés nem müveit államhoz méltó. A kultúra terjesztésére alkalmas eszközök a nemzet közkincsét teszik, és senkinek sincs jogában e kincs bármily csekély részét is úgyszólván a forgalomból kivenni. Hány vidéki tudományos intézet, egyesület vagy iskola vállalná magára szívesen az ilyen, Pesten el nem helyezhető kincsek őrizetét és hány magyar nyerne több műveltséget, nagyobb kultúrát, az által, hogy könnyebben fér hozzá a kultúra forrásához ? Ugyan hallgassunk el urak a mi kultúránkkal. Vagy húsz éve folynak alkudozások egy harmadik egyetem felállítása érdekében. És még ma is csak a tervezés stádiumában van az egész ügy. A szorosan vett Magyarország egész tanulóifjúsága Budapesten koncentrálódik, hogy a nagyváros fergetében megösmerkedjék a bűn, az erkölcstelenség posványával. A pesti egyetem meg még felét sem képes befogadni a hallgatóságnak. Ha egy szép napon eszébe jutna minden egyetemi hallgatónak, hogy meglátogatja tanárát, lovasrendőrök vernék szét azt a csődületet, mi ebből a jámbor szándékból kerekednék. Mi állja útját annak, hogy nem harmadik, de még öt vagy tíz egyetemet állítsunk fel az ország különböző részeiben!? Költségtöbbletről nem lehet szó, egynéhány millió még nem ingatja meg az állam háztartását, hiszen egy üteg ágyú árából gyönyörű egyetemet lehetne szervezni. Nem lehet ennek más oka, mint hagyományos idegenkedésünk minden újítástól. Nem merünk nekimenni az újnak, az ösmeretlennek. A nálunk háromszorta kisebb Dániában 3% az analfabéta, nálunk 39%. Hát ezt mivel magyarázzák meg a mi kultur- hirdetőink? Mi akadályozza meg, hogy a kötelező oktatásról szóló törvény intézkedéseit erélyesen végre is hajtsuk? Hja, vagy úgy, nincs elegendő iskolánk ! De hogy is lenne, mikor még kórházunk, tébolydánk is csak annyi van, hogy a reáA „SZINÉRVÁRALJA“ TARGAJA. Az ima. A társaságunkban egy havas téli éjszakában sok keserű szó esett amiatt, mért kedvez jobban a gondviselés a butáknak, a gazoknak, mint az okos és tisztességes embereknek. Mi mindnyájanigen jó véleménynyel voltunk a magunk szellemi és erkölcsi erőinkről, tehát mindannyian leverten és haragosan távoztunk. Rosszkedvűen indultam haza. Körülbelül félkettő lehetett éjfél után. Az éjszaka csupa fehérség volt. A fagyott hó csikorgóit a lábam alatt és amint a tele hold ezüstös fénye rásütött, csillogva villantak az apró jegecek. Egy árva lélek se járt az utcán. A házak szögletes, sötét tömegei feketén meredtek bele az egyforma fehérségbe, csak a templom ablakai úsztak csodálatos kékes fehér világításbanNem tudom, hogy történt, de éreztem, hogy vonz ez a világosság. Egy pillanatig megálltam a sarkon és néztem a csöndes templomot, anélkül, hogy eszembe jutott volna kutatni, miért a fény éjjel, mikor néptelen az ur háza és ki se bolygatja csöndes magányát. Egyszerre megérintette valaki a karomat. Egy fehérruhás szomorú leány állt mellettem, izzó szemekkel, leomló fekete hajjal. Hosszú vékony ujjaival megfogta a karomat és meglehetően érdes, parancsoló hangon szólott rám:- Jer! Mintha öntudatom elhagyott volna, valami szédülés formát éreztem. A leány karomat fogta és különös ringó lépésekkel ment oldalam mellett, és én haladtam vele egyenesen a templom ajtaja felé. Az ajtó, anélkül, hogy valaki megérintette volna, megnyílt. Beléptünk. Az egyház hatalmas hajója üres volt. A padokban senki. Vakító fehér világosság sugárzott mindenfelől Az oltárok aranycirádái csillogtak, a Szűz Mária képe mintha elevenen mosolyogna, a glória szikrát hányt és az orgonából csodálatosan mély, búgó, megkapó hang özönlött felénk. Tömjénszag párolgóit vékonyan, köny- nyedén a levegőben. És ragyogott minden, a mennyezet, a falak, sőt az oszlopok csúcsíves hajlásai is. Megálltunk egy oszlop mellett. A leány puha, hideg kezével végigsimitotta • a homlokomat. A szemem hirtelen kidagadt és csodálatosan megélesedett látásom. A világosság egyszerre sok-sok ezernyi vékony reszkető fehér sugárrá foszlott, amelyek mind egyenesen fölfelé törtek és azután egybefolytak, egybeolvadtak és ragyogó párává váltak odafenn a ködben. A leány egészen közelembe hajolt és szilárd, érthető hangon megszólalt: — Látsz ? — Látok — feleltem súgva, mialatt a fogaim összekócódtak. Mit látsz ? — Sugarakat, sok-sok ezernyi sugarakat. A leány hangja egyszeriben melegebbé vállott, mintha egy kissé remegett volna is: — Nem sugarak ezek, hanem imák, amelyeket ma itt elmondottak és amelyek arra várnak, hogy az Ur meghallgassa őket. Nézd, a magasba tör mindenik, ahol a teremtő lelke lakik. Mindenféle imák, kegyes csalók, jámbor hazugok és kétszínű ájtatoskodók könyörgései. Szenvedelem vagy bűn ragad valamennyihez, majd meglátod mindjárt, mert a hazug könyörgések már nem jutnak az ő színe elé, elnémulnak, feleuton köddé és párává lesznek, az Ur zsámolya elé csak a tiszta lelkek könyörgése kerül. Nézd 1 És a templom egyszerre homályosodni kezdett A sugarak halványodtak, foszladoztak, előbb ritkábban, azután egyre sűrűbben. A vakító világosság egyre szürkült. A falak nem csillogtak többé. A templomhajó mintha szélesednék, az oszlopok csúcsba menő ivei közé bevette magát a homály. Az orgona egyre tompábban, elhalóbban és szomoruabban búgott. Majd vak sötétség borult reánk egészen. Csak egy, egyetlen sugár ragyogott a maga szűz fehérségében, csillogva metszvén át a fojtó feketeséget. Egy vékony, tiszta sugár, mely merész egyenességben tört a magasság felé.
