Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-10-08 / 41. szám

TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP.

Előfizetési árak:'.Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint 40 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos:

ist"VuíList

A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.

Az aradi tizenhárom.

Kerül, fordul az idő kereke. A múlandóság homokóráján a porszemek leperegnek s eljött ismételten az évforduló a magyarság kálváriájának, a nemzeti eszme Gol- gothájának szomorúan megrázó, fájdalmas napja. Október hatodika. Mennyi keserv, mennyi szivtépő bánat rejlik e dátum mögött. Kincs magyar kebel, mely e napon hevesebben ne dobogna, nincs honfiú szív, mely a tizenhárom vértanú e szomorú évfordulóján össze ne facsarodna.

Arad! Néked jutott a dicsőség, hogy megszentelje termő földedet, a martyrok ártatlanul kiöntött vére, tehozzád fűződik a szentelt fájdalom, mely kitörölhetetlenül vésődött a magyar történelem legfényesebb lapjaira.

Mert miben rejlik egy ország, egy nemzet ereje?! Tán fiainak nyers izomza- tában? Tán a vagyonban, mely mindent maga alá igaz ? Avagy a szellemi fensőb- ségben, mely túlragyog a földi határokon? Nem! Ezerszer nem. Ha a nyers izomzat, ha materiális erő volna az a hatalom, mely nemzeteket ezeréves küzdelmekben erősíteni, fenntartani tudna, akkor a tatárok, a perzsák, a kunok, a sothicpok hatalmas népe nem veszett volna el az idők végtelen tengerében, hanem uralkodnék ma is a népek ezrein. Ha a vagyon volna mérvadó nemzeti géniuszok táplálására, a dicső római birodalom nem dőlt volna porba, ha az ész és szellem, akkor a görög műveltség uralná ma is a föld kerekségét. Nem! Nem e három adomány a természetnek teszik örökéletüvé egy nemzeti lét fennállását. Nem ez! Hanem az emlékezés!! Emlékezés a dicső ősök tetteire, a száz halált halt martyrok kínszenvedéseire, s a hősök halállmegvető magatartására.

Martyrok erősítik meg a hitet egy boldogabb jövőben. Mert ezek vetik áldozatul magukat, egy szebb, egy jobb,—egy fényesebb jővö érdekében. S az elvetett mag, melyet vérrel, verejtékkel öntöznek, kikéi s azt elpusztítani száz viharnak, ezer veszélynek sem fog sikerülni sohasem.

Tatárok végigszáguldtak országunkon, másfélszáz év alatt a, török hódoltság ült felettünk. De elzugolt a vész, elmúlt a fer- geteg s a magyar nemzet állt, büszkébben, virágzóbban, életerősebben, mint valaha. Azután jött a német uralom. Elnyomták nyelvünket, bezárták iskoláinkat. Elvették a világosság fáklyáit tőlünk, hogy a tudatlanság sötétjében bukdácsolva, veszítsük el magunk alól az önállóság talaját. Nem sikerült! Győzött a magyar. Győzött ismételten s újólag. Mert ébren tartotta a szenvedés napjaiban az emlékezés kiemelkedő szirtfoka. Ébren tartotta a szivekben a reményt egy jobb jövő, egy szebb jövendő elkövetkezésében. S a remény hunyó parázs sohasem aludt ki, fellobant az első biztatásra, a legelső nagy tavaszi fu- valatra.

S eljött a szivek tavasza. Mámoritó, elbóditó dallamok szállongtak a légben. Megrészegítették a sajgó, fájó kebleket. S a százados elnyomás, a zsarnoki önkény, kitört a szivekből s szabadságot, világosságot, igazságot követelt.

Ifjú, öreg, izmos és gyenge, egészséges és beteg, mint őrjöngéstől elkapatva, rohant a piros mezőkre, hogy megöntözze azt, avval a szent nedűvel, melyből az élet fakad. S ott hullottak el egymás mellett az apa fiával, testvér a testvérrel, barát a baráttal. De tengernyi szenvedés, száz halál sem riasztott csak egyet is vissza,

A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA.

Szerelmem.

— Irta : 'SZÜC3 IBOLYKA. —

Nincs a boldogságnak szava, tört akkord a hangja, Durva a szó, bármily halk is, ami visszaadja,

Mikor kihűlt, elenyészett, köny fakad a nyomán, Akkor nyíl meg a szív hangja a boldogság után.

Most, hogy tele szívvel járok a virágok között, Amikor a lelkembe egy nagy érzés költözött Némán, félve őrzöm kincsem, minek szólni róla Rejtekhelyen pompásabb a virágok illata.

Gazdag kincsesei szegény lennék a szerelmem nélkül Minden érzés, bármily nagy is, e mellett eltörpül Zugó viharvillám fénye halk, színtelen játék,

Az én boldogságom mellett lidérezfénynyé válik.

És mért, mért mégis, hogy remegve imádkozom érte Mikor megvan s beragyog a káprázatos fénye ?

Miért válik kétkedővé s hitetlenné lelkem ?

Féltve őrzött boldog titkom, hogy elszállasz tőlem.

Az emberi sejtelmeknek örömtelen képe Feltűnik a néma, sötét csillagtalan éjbe,

Mikor őrjítő a csöndje az egyedüllétnek,

Amikor sejtés árnyi mind nagyobbra nőnek.

Óh, de a te szerelmed a virradatnak fénye S nem győzi le a sejtelmek csillagtalan éje S igazi a boldogságunk nem tépi azt ketté Semmi égi, semmi földi, miénk az örökké !

A kedves Károly ért.

A jól felszerelt kocsik már a nagy piacon állottak a kávéház előtt, a hol a férfiak találkozót adtak egymásnak, és a hol utravalóul még egy kis angolkeserűvel anizettel akarták magukat ellátni — tulajdonképp pedig a szép pénztárosnővel akartak váltani egy-két titkos mosolyt és megerősítő kézszoritást — szemben a jöhető uj vetélytársakkal.

Künn a hölgyek szólották egymásnak a kocsik magas ülésein, dicsérve az előkelőbb vezérnőket s egy kissé ócsárolva azokat, akik még nem jelentek meg az indulási időre.

— Micsoda? — kiált fel a megyei ügyésznő, egy tornyos kalapos sovány asszony, legföllebb csak a főispánná előtt tudott meghajolni — Homoky Károlyné csak nem bolondult meg? Az ő, olt jön — óh, a lelketlen!

A hölgyek, asszonyságok, mint kisasszonyok, mindnyájan egy kis zötyögős kocsira néztek, mely a fölkavarodott nyári porban a piac-felé törekedett.

Jgen, Homoky Károlyné, a közjegyző fekete szeplős, pápaszemes, homlokfürtös neje, oldalán a gavalléros útitáskával ült elaszott, beteges, dülledt szemű férje mellett, mert szemben velők egy csinos, pörge bajuszu, barna fiatal ur foglalt helyet, oly mozdulatokkal, melyek elárulták, hogy e kis körben a hölgy után az első személy ő.

A férfiak e kocsiról is leugráltak és a megállapodás szerint bementek a kávéházba.

— Te csak nem akarsz tán — kezdte a

hogy utolsó erőlködésévél is ne próbáljon küzdeni a zsarnoki önkény, a mindent elnyomni törekvő hatalom ellen. Mert ott világlott előttük a példa, mint a pusztában vándorló nép előtt a világitó oszlop, ott tündőklött előttük a múltak fényes példányképei s ezek vezették őket a diadalmas harcokban, a győzelmes küzdelmekben.

Letörték a szabadság bimbózó rózsafáját. Letörték álnokul, idegen segítség igénybevételével. Sárba tiporták, sírba hányták, pozdorjává zúzták, hogy még nyoma se maradjon a földkerekségén. De kipusz- titani nem tudták soha.

Az aradi sáncokban a legszégyentel- jesebb halállal, bitóval sújtották azokat, kik a legigazabb harcban buktak el, hóhér végzett velük, kiknek ténykedéseit a világ- történelem lapjai tették örökké halhatatlanokká.

De a zsarnoki önkény ez eltévelyedése, volt a legerősebb fegyvere nemzeti lételünknek. Hiszen e tettükkel örökre beoltották a nemzet szivébe az emlékezés, soha el nem alvó isteni szikráját. Mert el lehet felejteni valaha, hogy a nemzet küzdelmeiben elesett hősök bitófán fejezték be éltüket, jog, törvény és igazság ellenére? Hát képzelhető az, hogy megbocsájthatja csak valaha is egy ország, hogy egy napon avatták tizenhárom leghűségesebb fiát mártyrrá ?!

Az emlékezés örökké él a szivekben. A romlandó porhüvelyt ám vessék a börtönök nyirkos fenekére, ám sanyargassák a testet az inquisitió száz kipróbált eszközével, a lélekben lakozó hitet kiirtani mindevvel nem lehet. A fájdalom csak megerősíti benne azt.

S él magyar, áll Buda még! Hosszú esztendők végtelen sora követte egymást s az elnyomott, eltiport nemzetből ismét

vádat a megyei ügyészné, tornyos kalapját előre szegezve.

— Miért ne akarnék ? Károlyomért mindent.

— De most keltél föl, jó asszony, betegágyadból.

— Csak a kedves Károlyomért, mert nem engedhetem, hogy ápolás nélkül maradjon.

— Te Ilka, öt apró gyermeked.

— Annyi van, Isten annyit adott. Apjukat mint a szemem fényét, úgy is kell őriznem. Nekem fárasztó ez az ut, de a kedves Károlyomért a világ végére is elmennék.

A hölgvek összenéztek s mert a hölgyek sokkal bátrabbak, őszintébbek a férfiaknál hátra tekintettek és hangosan kacagtak.

— Buday Pista is veletek megy ? — faggatta tovább az ügyésznő a közjegyzőnőt.

— Velünk. Aki férjemet szereti, az olyanért én nem sajnálom az áldozatot. Legyen velünk Károlyomnak a jó barátja is. Nem vagyok oly önző, juj! még azt is utálom, aki csak mindent magáért tesz. Én mindent csak a kedves Károlyomért. Károlyom azt akarta, hogy: anyika jer velem a húsz éves jubileumra — megyek ; azt akarta, varrjanak egy kis jó uj ruhát, kék selyemből, finom csipkedisszel, — vettem, varattam ; azt akarta, vegyek egy négyszáz koronás karperecét, arany órát, nehéz lánccal — nekem ugyan az ékszer a szenvedélyem — de legyen, a kedves Károlyomért a szemeimet odaadnám.

Egy okos, jó asszony mindig megtalálja a legalkamasabb fegyvereket, melyekkel irigy ellen-