Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1907-10-08 / 41. szám

1907. Október 8. SZINÉR VÁRALJA

szabad, hatalmas állam fejlődött. Mindenütt elismerik önállóságát, mindenütt csodálják fejlődését. S ha még nem is bírta végkép lerázni válláról a belécsimpajszkodó idegen befolyást, int a reménység fénylő sugára, hogy eljövend még az is.

E szent napon emlékezzünk meg tehát a dicsőkről, a halhatatlan martyrokról. Ne felejtsük el azt, hogy kik az eszmékért áldozzák életüket, azoknak az örök élet dicsősége jut osztályrészül.

S legyen bármily ragyogó a jelen, s a jövő duzadjon is a reménytől, sohasem szabad elfelejtenünk azt, hogy a kinhalált szenvedettek voltak azok, kik e fényes jelent s a még fényesebb jövőt, nékünk késői unokáiknak előkészítették.

Október 6-án zengjen a zsolozsma, zúgjanak a harangok, mert a nemzet Megváltóinak Golgotha járásának ekkor van évfordulója!

A drágaság ellen.

A nagy drágaságról való panaszkodások nem mai keletűek. Egész Európában évek óta keservesen érzik, hogy az életszükségletek kielégítésére szolgáló cikkek árai egyre emelkednek, anélkül, hogy a kereseti viszonyok ezzel az emelkedéssel lépést tartanának. Ez az általános drágaság volt az oka, hogy a mi speciális drágaságunkra több figyelmet nem fordítottak vezető köreink, úgy tartván, hogy a kórság általános : a drágaság a nemzetközi áruforgalomból kifolyólag minden ország lakosságát egyformán sújtja. A feljajdulások és felzúdulások hosszú, szakadatlan sorozatára volt szükség, mig megérlelődhetett a meggyőződés, hogy hazánkban a természetes és indokolt áremelkedéseken felül még az élelmiszer és egyéb uzsorák is teszik szinte elviselhetetlenné a lakosság legalább kilenc tizedrészének életét.

Végre is ügyet kellett vetni a panaszokra annál is inkább, mert azzal fenyegettek, hogy az adózó elemek tönkre jutnak. Nemcsak a megélhetés megkönnyítésében rejlő nagy közgazdasági előny, hanem az adóforrások megmentése késztette a kormányt, hogy a drágaság problémájának megoldásába fogjon. A mód, hogyan és az eszközök, amelyekkel a nagy drágaságon segíteni akar, mindenképpen megfelelőnek mutatkoznak, csak az a baj, hogy bizonyos huzamosabb időig fog tartani, mig a teendő intézkedéseknek foganatja lesz, noha a kormány erősen Ígéri, hogy már az ősz folyamán fog segítséget nyújtani. Aki azonban ismeri hivatalos apparátusaink lassúságát, az ankétek, értekezések, tanácskozások és

mi más néven nevezendő, majdnem azt mondhatnék kerékkötők akadékosságait, az ebben az Ígéretben nem igen mer bízni. A zöld asztal mellett nem látni a nyomor ijesztő képét, a jóllakott gyomornak nincsen érzéke a verejiékes munkában görnyedezők szükölködései iránt. Az emberszerető, dicséretreméltó szándék, melyet még az alaposságra vágyó hajlam is reguláz, igy késleltetik a kivitelben és nem igen lehet reményünk arra, hogy a kormány legújabban megindított mozgalmának áldásait már a tél folyamán érezhessük.

Bármint is legyen azonban, mégis örömmel látjuk, hogy a szemtelen uzsoráknak véget akarnak vetni. Még szívesebben látjuk pedig azt, hogy a kormány akciója az egészséges munkáslakások bérének olcsóbbá tételére is irányul. A lakbér a szegény ember keresetének nagy részét emészti fel s ha kevesebb lakbért kell fizetnie, az ily módon megtakarított pénzből egyéb, eddig nélkülözött cikkek bevásárlására telik, de több figyelemmel is lehet a maga és hozzátartozóinak egészségére és esetleg lelkét nemesitő élvezetekre is fordíthatja a lakbérből megtakarított pénzt.

A drágaság csökkentése egyúttal növeli a takarékossági ösztönt, amire különösen a mi népünknek oly nagy szüksége van. A mai viszonyok közt ugyan nem lehet ráfogni a kevésbé vagyonos néposztályokra, hogy pazarlók volnának — nincs miből. De mihelyt sikerül valamelyes türhetőbb megélhetési viszonyokat teremteni, árra kellene a legnagyobb gondot szentelni, hogy magyar népünk — okufva a külföldi lakosság példáján — életszükségleteinek kielégítésében mértékletesebb legyen, ne vonja ugyam meg magától és övéitől a test és lélek épségben tartására okvetlenül szükségeseket, de használja fel az árcsökkenésben mutatkozó előnyöket a takarékossági hajlam fokozására.

A legtöbb nemzet nemcsak életrevalóságának, az adott viszonyok és észszerű kiaknázásának, minő például az ipar és kereskedelem forszi- rozása, hanem a szerzett jövedelmek és kincsekkel való okos és mértékletes elbánásának köszönheti nagyságát. Ha ezen az utón követjük őket a mainál jobb megélhetési viszonyok közt is, akkor a kormány legújabb kezdeményezése nagy áldást fog jelenteni a sok csapástól < megviselt magyar nép részére.

Nyomor.

(Segélykiáltás a külföldön nyomorgó honfitársak érdekében. Adalék a kivándorlási kérdéshez.)

Jelenetek a »Berlini Osztrák-Magyar Segélyegylet* fizető pénztárak előtt.

— Közli: László Ákos Berlin—Grünewald. —

Mint az egyesület kezelő-bizottságának tagja jutottam az egyesületnek a Friedrichtrasse

ségeit leverje: Homoky Károlyné is rendesen megtalálta.

Útközben a szeretet jeleit egyetlen asszony se tudta oly jól alkalmazni férje iránt mint Homokyné.

Érett már a szőlőkben a piroslő kajszin sárga barack.

— Jaj, kedves Károlyom, itt megálljunk, abból a pompás sárga barackból dehogy nem vennék a kedvedért — de veszek bizony.

— Hagyd el Anyika.

— Nem vagyok én olyan lelketlen, mintáz ügyésznő. aki egy jó pohár bort sajnál az urától, s maga fácánok után áhítozik — én mindent a kedves Károlyomért. Menjünk, Buday ur, veszünk egy kis kosárka finom, sárga barackot. Károlynak a gyümölcs igen jót tesz.

A kis pörge bajuszu legényke leugrott a kocsiról, lesegitette a közjegyzőnét, oly ügyesen, mintha csak egy kis gyermeket emelt volna le a tenyerén — s haladtak a fák, egres, ribizke bokrok közt sárga barackért.

— Ugyan, ugyan, édes Pista, hagyja most — simult a jó asszony a fiatalhoz, ki derékon ölelte és egy pár forró csókkal hangsúlyozni akarta tiszta érzelmeit — Károly ide lát.

— Nem élünk örökké, angyalom.

Nem, nem, igazán nem. Tán az ártatlan madarak is ezt énekelték a hajló ágakon.

Károly az csakugyan pompás barackokat evett, s mosolyogva mondá: csak egyetlen anyika van a világon.

Anyikának jól esett e meleg elismerés — s egy pár szép barackot odanyujtott Budaynak

— Csak a kedves Károlyom legyen velem megelégedve, mással nem törődöm.

Későn érkeztek be a kocsik, a jubileumos családok a megye székhelyére.

A közjegyző ur sokáig édesden aludt, mert beteg fejét jó neje vállaira hajtotta, mikor egy zökkenésre felébredt.

— Mi az? — emelkedett föl a beteg ember,

rémülten keresve a hitvesfársát, ki leeshetett a kocsiról, s ő, a lelketlen férj, azt nem vette észre. Ilka — Ilka!— tapogatózott a sötétben a közjegyző.

— Mit kiabálsz? Itt ülök a lábadnál. Oly édesen szunnyadtál, hogy az egész helyei neked engedtem át.

Már akkor a jó anya visszaült Buday ur mellől az apika mellé. Izzadt homlokát letürölgetle, gyér, őszes fürtjeit elsimitgatta és hü csókjaival teljesn megnyugtatta a boldog családfőt.

Ilyen vagy ám te, látod, anyika ! — dadogá a férj, kijózanodva édes álmából — a keserű elfojtott gúny, vagy a szeretet ömlengő hangján -- amit ki tudna a jó Istenen kívül biztosan eldönteni! — megfosztod magad a kényelemtől.

— Mindent éretted, édes apikám! Csak te neked legyen egészséged, jó kedved, nyugodalmad, óh, én mindent szívesen nélkülözök.

— Pisla — fordult a jegyző ur barátja felé — azt mondom, ha házasodok ne nézz másra, csak a szívre, én már régen meghaltam volna — — ha —

— Jaj! Ki ne mondd ezt a szót, apikám !

— Régen ha az Isten ilyen nemes szivet nem ád!

— Nono, Károly, ne dicsérjél, mert a mely férj mások előtt igen dicséri a feleségét — az nagyon gyanús.

— Én csak a valót mondom — erőlködék a férj.

— Vegyen Pista olyan asszonyt, aki százszor megcsalja, mert látom, csak olyanoknak van becsületük. Ráczné szerelőt tart és a férje is szereti. Pongráczné négyszer elszökött már az urától a kis Weisz hadnagy miatt — és mindig sírva könyörögte vissza egy-egy uj hintóval, drága mantillal. Én soha nem mozdulok Károlyom mellől. ítéljen el a világ, nem bánom, nekem jelszavam: csak a kedves Károlyomért!

4L szám.

250. sz. alatti helyiségébe, ahol helyettesképpen bízattam meg a szükséget szenvedő és munkanél- kül való honfitársak között kiosztandó segélypénzek kifizetésével. Az előszobába lépve, szomorú gyülekezetei láttam magam előtt: férfiak, asszonyok, gyermekek aggok és ifjak tarka összevisszaságban, számra vagy hetvenen. Már az első pillantás szivethasitó a sajnálatraméltó teremtések láttára. Emberek, akiknak arcáról a szükség, a nyomor, a nélkülözés és a kétségbeesés sir le ; férfiak, akiknek heteken át alig volt betevő falatjuk; aggok lerongyolódott ruhákban: asszonyok, akik már mindenüket eladták, hogy éhségüket csilapithas- sák; ifjak, akiknek fáradtan hajló testtartása árulja el, hogy napok óta hajléktalanul bolyongtak e világvárosban. Sivalkodó csecsemők, piszkos mezben nyögdicsélő gyermekek, akik félénken rejtőznek anyjuk ruhái mögé; agg asszonyok csendesen tekintve maguk elé. Mind e szerencsétleneknek az utolsó reményt jelenti egyesületünk, melyhez a fuldoklónak a szalmaszálba kapaszkodás végső reménységével fordulnak.

Megkezdődik a kifizetés. Első szám! — Egy asszony lép szemérmesen közelebb. Először a szokásos kérdéseket intézik hozzá: Neve? Honnan jött ? Hány éves ? Férjnél van ? Gyermekei? Foglalkozása? stb. Reszkető hangon felel, megmondja nevét, illetőségi helyét, korát, férjes, hat kiskorú gyermeke van, varrónő, férjét nehány nap előtt bocsátották el a kórházból, ahol három hónapig feküdt. Férje lakatos, mellbeteg és most nem talál munkát. Nyolc nap óta alig van betevő falatjuk. Végignézek a szegényen. Áldott állapotban van. Arcán a bánat vont barázdákat. Vannak igazoló iratai? — kérdem. Előveszi: a kórház bizonyítványa, házassági levél, a gyermekek születési bizonyítványai. Miután az adatok megegyezőknek találtattak, a pénzsegélyt átveszi. Könnyektől fuldokló hangon köszön a szegény asszony és eltávozik. Ugyan mennyi időre elég ez a segély a nyolc személynek ! Talán egy hétre! Mi történik azután a hat gyermekkel? Képzeletemben magam előtt látom az éhező, gondozatlan gyermekeket! Az apa beteg! Az anya kétségbe esve! Mily könnyen nyújt kezet egymásnak ily körülmények között a nyomor, a sinlödés és a bűntény 1

A 2. szám lép be. Korosabb férfi. Kötélgyártó. Heti 15 márka munkabérből kellett feleségét, négy gyermekét és öreg, beteges anyját eltartania. Végre maga is beteg lett és állását elvesztette. A felesége küldöncszolgálatokkal keres nehány garast. Az asszony tizennégy nap óta fekvő beteg, ő maga pedig hasztalan keres munkát. Az ínség már szörnyű. A gyermekeket a jószivü házbeliek táplálják. A lakbérrel már negyed év óta adósok. Ami holmijuknak csak legcsekélyebb értéke is volt, mind a zsibárushoz vándorolt. A férfi könyörögve nyújtja kezét: »Uram, segítsen, könyörüljön rajtunk !« Miután iratai rendben találtattak, megkapja a pénzsegélyt. Két vagy három hét múlva, fájdalom, bizonyára ismét viszontlátjuk.

3. szám. Egy nem éppen fiatal házaspár. A férfi csak tótul, a nő anyanyelvén kívül törve németül is beszél. Munkások. Gyalog jöttek Berlinbe. Nem találnak foglalkozást. Két nap óta hajléktalanok. Egy darabka kenyeret sem ettek. Hazautazni szeretnének innen. Mihelyest az után- vizsgálat állításuk valódiságát igazolja, hazakül- dik őket.

És igy még számtalan jelenetről számolhatnék be. De majd valamennyinek ugyanegy a tartalma; amint Tolstoj Karenina Annájában mondja : . ., »minden család a maga módja szerint szerencsétlen.« Mindegyik kérelmezőnek az a kívánsága : haza utazhatni, oda, ahol mindenütt az általa legjobban ismert és leghívebben szeretett göröngyre léphet. De miből ? Napipénztárunk kimerült. Az irodát bezárják. Akik ma nem kaphattak már segélyt, a legközelebbi fizetési napon jönnek vissza és ismét a szükség és nyomor kerül napirendre. Akiket elintézés nélkül bocsátottak el, azokból a kétségbeesés szavai törnek ki: »Lehetséges ez? Tovább éhezzünk? Tovább kóboroljunk hajléktalanul? Mihez kezdjünk a legközelebbi fizető napig?« És mégis! így kell történnie ! A pénztár üres és ahol nincs, onnan — sajnos — nem lehet kivenni!

Ti szegény alattvalói a magyar hazának! A legtöbbje ezeknek szorgalmas és becsületes iparos, munkás, kereskedő, akik csalfa reménynyel búcsúznak hazájuktól, hogy az idegenben jobb munkabérre találjanak. Sajnálatosan igazolják az egyesület számbeli kimutatásai, hogy az úgynevezett kivándorlók 99°/n-a ábrándot hajszol. 80% ezek közül minden pénzkészlet nélkül veszi kezébe a vándorbotot. Elárasztják a német fővárost, hogy innen a tengerentúlra juthassanak. Megkísérlik előbb Berlinben jó szerencsével foglalkozásra szert tenni. Mégis 1000 munkakeresö közül ha 3—4 talál néha keresetet. És még mielőtt Hamburgba vagy valamely más kikötöállomáshoz jutnak, igy szenvednek hajótörést. Mi marad más hátra