Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-09-24 / 39. szám
\ TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint ÍO fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: PABIÁN ISTVÁ.1T A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Árpád fejedelem. Ezer esztendeje, hogy meghalt honszerző Árpád fejedelem. Egy évezred múlt el, hogy lehunyta szemeit a nagy honala- pitó, aki kisded, de bátor, elszánt, retlen- hetetlen seregével óriási emberáldozatok árán megteremtette a magyar földet. Örökös harc, háborúskodás, ádáz, kemény tusa folyt e dúsan termő, arany kalászos föld megtartásáért és sok drága vér folyt el a küzdelemben és honalapító Árpád mégis megtartotta e szentelt földet az ő népének. Az utódoknak se volt békéjük e véráztatta földön; nekik is állandó és elkeseredett csatározásban volt részük a mindenfelől fenyegető és betörő ellenséggel szemben. A magyarság azonban mindig résen állott, szívós természete, nagy harci készsége, csodás vakmerősége diadalmaskodott az ellenfél felett. És ha olykor-olykor fegyvereiket elkerülte a szerencse, ha a túlerővel szemben nem tudtak sikeresen megküzdeni, ezt a földet még sem hagyták elkaparintani kezeikből. Itt megvetették lábaikat és innen kitúrni többé nem lehetett őket. Ha végigtekintünk nemzetünk ezeréves történetén, ha elmélkedünk a letűnt századokról, szinte csodával határosnak tartjuk, hogy még élünk, létezünk és olyannyira fejlődhetünk nyelvben, műveltségben, hogy megtudtuk tartani függetlenségünket, alkotmányunkat. Mert hát az ezer esztendőben kevés oly év pergett le, melyben ne kellett volna fegyverhez nyúlnunk, hogy veszélyeztetett létérdekeinket megóvhassuk. Egyik kezünk mindig fegyverünk markolatán pihent, mig másik kezünkkel építgethettük édes hazánk elhanyagolt, romladozó, meg-megcsonkitott hajlékát. Bizony vajmi kevés idő maradt földünk kiaknázására, a nagy civilizáció befogadására, elsajátítására és fejlesztésére, mikor száz meg száz ellenségeink voltak, kik mindannyian ránk vi- csorgatták fogaikat és akikkel akarva, nem akarva, megkellett küzdenünk. így lassan- lassan tisztán a védelemre szorítkozhatunk, amely körülmény meggátolt abban, hogy védekezhessünk. így is hihetetlennek látszó dolog, hogy fenmaradni tudtunk, mikor oly sok hatalmas, müveit néptörzsek elenyésztek, megsemmisültek. A magyarság fáklyája téveteg, ismeretlen szövevényes utain Árpád fejedelem szelleme volt, ki mutatta a helyes utat, ki bátorított, lelkesített, buzdított és az elszántságnak, a halálmegvetésnek megvolt a foganatja; a küzdelmekből diadallal kerültünk ki. Honszerző Árpád bátor lelke mindig feltámadt, ha szükség volt rá. Csodás, nagy vitézeket, hatalmas hősöket kapott e maroknyi nemzet és Árpád méltó utódai, Hunyadi János, Kinizsi Pál, Krinyi Miklós, Dobó István megtudták védeni e földet a kül- ellenségtől. Ezer esztendeje, hogy Árpád fejedelem elpihent és a kjésői utódok, mi élő magyarok, kegyeletes ünneppel adóztunk a nagy honalapítónak. Pusztaszeren, a millenáris emlékműnél folyt le az egész hazafias magyarság jelenlétében a nagy ünnepség. Az ünnepély méltó volt Árpád fejedelem emlékéhez. Gyönyörű fenkölt szónoklatok hangzottak el, melyek szívből jöttek és szívhez szóltak. Pusztaszeren megfeledkeztünk a mai kor megannyi fonákságairól, elfeledtük nemzetünk nyomorúságait; lelkűnkkel, képzeletünkkel visszaszálltunk a messzi múltba, mikor nemzetünk fiai hősiesen küzdöttek ellenségeink ellen és a múlton való merengés, a múltra való emlékezés fáradt lelkünket megsarkanlyuzta, gyenge testünket megacélozta, lomha vérünket pezsgésbe hozta és éreztük, hogy méltó utódai vagyunk hatalmas őseinknek. Éreztük, hogy a magyar vér nem fajult el, Árpád fejedelem vére bennünk csörgedez és ha úgy fordul az idő és megint ránk törnek az ellenségeink, szivünk, lelkünk a helyén lesz és megmutatjuk, hogy a magyar bátorság, elszántság, vitézség még mindig a régi. Vezérelj bennünket továbbra honalapító Árpád fejedelem szelleme, önts belénk erőt, kitartást, szívósságot, hogy továbbra is fenntarthassuk épen, csorbítatlanul ezt a drága földet! Felhívás! Nap-nap mellett, minden oldalról halljuk felhangzani a panaszt községünk elmaradott voltáról. Mindnyájan látjuk és tudjuk, hogy községünk berendezése hátrább áll, kényelmi, tisztasági és egészségi szempontból sok kívánni valót hagy hátra más nagy községekkel szemben, melyeket Szinérváralja messze felülmúl nemcsak népességének számát tekintve, hanem mint közigazgatási centrum és mint élénk ipari és kereskedelmi forgalom központja. Utcáink piszkosak, rosszul világitvák, télviz idején majd elnyel a feneketlen sár, középületeink nem felelnek meg a követelményeknek stb. stb. Nem akarunk itten a hiányok és fogyatékosságok felsorolásába bocsátkozni, melyek nálunk e téren oly bőven tapasztalhatók, hiszen ezek nemcsak a község lakosai, henem az itt nagy számban megforduló idegenek előtt is egyaránt ismeretesek. Az sem célunk ezúttal, hogy kiterjeszkedjünk mindazon okokra, amelyekre elmaradottságunk visszavezethető. Hiszen e lap hasábjain már nagyon sok szó esett ezekről és aszerkesz• tőség soha sem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a hibákra és azok okaira rámutasson és a lap a nagyközönség számára is nyitva áll. A kritizálás könnyű, ha nem is éppen hálás mesterség. A bajok orvoslásának eszközeire és módjára sokszor könnyű rámutatni, a tulajdonképeni nehézség azonban a kivitelben van, ami —sajnos — nem a cikkírók jóakaratától és buzgóságától van függővé téve. Nem akarunk képviselőtestületünk és általában a polgárság indolenciájáról, a botot s teljes erővel végig sújtott vele a kátrányos emberen. III. — Uram, uram, tekintetes uram — dörmög egy hosszú, nyurga ember a kapitány előtt, — eljöttem a cimborám miatt. — Lecsukták, mert verekedetl. — Hosszú időre ? — Egy hétre. — Jaj lelkem, tekintetes úr! Ártatlan tréfa volt vélem verekedett. Nem igaz szándékkal ütöttük egymást, csak mint a kapatos emberek, összevesztünk; majd kibékültünk volna. Most meg a felesége sír a nyakamon, hogy miattam csukták le az urát, miből él most már egy hétig a gyerekeivel ? Tudja mit, tekintetes uram ? . . . Eressze szabadon a cimborámat, majd én ülök helyette. Elkergették az embert, aki aztán odakint búsan mondotta egy vörös képű, kisirt szemű asszonynak: — Ne sírj Rózái, elmék dolgozni az urad helyett. A cimbora egy hét múlva kiszabadult. Amikor benyitott a kis vityilióba, éppen ott találta a barátját, aki pénzt olvasott le az asszony kezébe: neszlek, ne küszködjetek ha nem is keresett az urad». — Te miattad ültem, gazember ! S addig ütötte-verte, mig azt elöntötte a vér. És a felesége is segített neki. A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Röpke fölvételek. A lyukablakú kis szobában fölébredt a reggeli pirkadatban a szegény ember. Szőke, kicsiny kis leányka kuporodott az ölébe s álmos arcát lehajtotta az ember kérges tenyerébe. Odakint a koránkelő pintyőke fölverte a rózsabokrok szelíd csöndjét. S a kis leány megkérte szépen az apját. — Mond el nékem, kedves apus, mit álmodtál az éjjel? Az apus, a komoly képű, zord tekintetű ember nagyot sóhajtott és keserű szóval mondta, mit álmodott: — A szobában, ott a sarokban ültél, aranyom, bársony kisszékben. A hajad ezüstből volt és drágakövek a kezedben. Igen, ezt álmodtam s a drágaságaidért akartam nyúlni, leakarlam vágni az ezüst hajadat, hogy kenyérért menjek, mert tegnap sokat sírtál éhen. Kinyújtottam a kezem az ezüst hajad után. És te egyszerre sírni kezdték A szemedből pedig sok-sok drágakő, valódi, igazgyöngy hullott és én olyan boldog voltam! Teli szedtem a szemed gyöngyével két szakajtót, teli az almárium fiókját. S mind ez csak álom! És úgy érezte a kis leány, hogy az apja szavaiból végtelen keserűség szállott kis szívébe. Szomorúan lehajtotta szöszke fejét. — Hát apus, édes apus, — csengett a szava mint az arany. — Ne búsulj a gyöngyök után. Verj meg engem nagyon, nagyon, nagyon. Hátha sírok neked sok-sok igazgyöngyöt! .... Odakint a pintyőke hangos szóval üdvözölte a fölkelő napot. II. Aszfaltoztak s a szurkoskezü emberek szorgalmasan hordták a kátrányt vödrökben, ládás- kocsikban. Ősz fürtű öreg ember nézte a munkát, akinek a botja elefántcsont fogganylyuja fehérebb volt a hajánál. Amint nézte, hogy folyik a munka, elálmosodott s kiesett a bot a kézéből. — Jaj . . . istenem ... oh! Nem bírok lehajolni a botomért. - Nyöszörgőit az öreg. — Kérem, lessék! — udvariaskodott egy barna képű, kátrányos kezű ember. Én ifjú vagyok hajlik a derekam, könnyen felveszem a botot. Tessék, fogja, itt van öreg úr. Hát az öreg nagy köszönettel átveszi a kátrányos embertől a botot. Nézi, nézi s az arcán ráncok szaladnak végig, sötét, vihart jósló borúlátók: im, a bot elefántcsont foggantyúján csúnya fekete folt éktelenkedik. — Ejnye, ez mégsem járja, teringette! Pfuj! Hát nem szégyenli magát? így elcsúfítani a botomat ! S úgy elöntötte a méreg, hogy fölemelte
