Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-22 / 4. szám
Szinérváralja, 1907. Január 22. 4. szám. Negyedik évfol TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. i 907 [ 23 Előfizetési árak: Egész évre 6 koron?. Fél évre 3 korona Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyíl tiér soronkinl 20 fillér. M E G J E L E N IK IM I X I) E N KEDD E N. Felelős .szerkesztő és laptulajdonos: P1 ÁEI A ÜST ISTVÁ.2SJA lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfi telési díj k a „Szinérváralja ‘ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt :i r a k o n k ü /. 1 ü n k. Társadalmi biinkrónika, A sok ezer esztendő, amely ez^g^j földieke fölölt a múlandóság soha vissza nem varázsolható forgatagába tűnt el, | nem múlhatott el anélkül, hogy az emberiség fokozatosan ne fejlődött, haladott volna. Akármerre nézünk, a kultúra bármely terére tekintsünk is, az emberi ész és leleménvesség sikereit kell bámulnunk. I Azt kellene hinnünk, hogy a tudományok j rohamos növekedésével, a nagyszerű találmányok szaporodásával .önkéntelenül is lépési tart a közcrkölcsiség nemesbülése, purifikálása. Am az éleiben ennek épp elenkező- jét kell tapasztalnunk. Egyetlen eg\ újságszám fekszik itt előttünk, amelynek sokatmondó híreiméiből csak a következőket iktatjuk ide: »A bankár és a báróné csalása«, »Az igazságügyminiszter viselt dolgai«, »A halál önkéntesei«, »EJitéllék a széncsalókat«, »A letartóztatott váltó- hamisiló ifjak«, >Slrassnoffot öt évre Ítélték el«, »Egy bankigazgató üzclmei«, »A debreceni botrány« slb. Ezek a címek nem a túlhevült újságíró fantáziájának köszönhetik keletkezésüket, hanem tényleg megtörtént események leirása fölé I írattak. Miféle rémséges tükrét Képezik e ; hirek társadalmunk erkölcsiségének! A legbecsületesebb a fentemlilett kriminális titulusok közül még »A halál önkéntesei» cim. Alatta olv emberekről van szó, kik gyáván megugrottak az élet kemény küzdelmei elől és az édes, zavartalan pihenés ölébe menekültek előlük. Oh, korántsem akarjuk szépitgetni az öngyilkosság megvetendő bűnét. De mégis csak többre kell becsülnünk ezt az emberi gyengeséget amazokénál, kik hiú életvágyból inkább megfertőzi étik a társadalom er- kölcsiségél, semhogy szilárd elhatározással a becsületesség jegyében felvennék a harczol az élet viszontagságaival. A tud vágy, az értelmiség terjedése morális hatásának gúnyára szolgálnak a minduntalan fokozottabb mértékben ismétlődő bűntények. Egyes esetekben meg szinle úgy tetszik, hogy a műveltség, a raffinéria élesítésére felhasznált tudás éppenséggel elősegili a bűncselekményeket, ezek közül pedig különösen a csalást. Keressük, kutatjuk azt a regulatort, amely- ivei a közcrkölcsiség elfajulását szabályozni lehelne, de nem találjuk. Nem találjuk sem a törvények szigorú alkalmazásában, sem a nevelés tökéletesbité- sáben, sem pedig a vallásosság emelésében. Nem találjuk főleg azért, mivel társadalmunk ma már annyira »felvilágosult’', hogy az élet gyakorlatában az emberek mibe se veszik a törvénytől való félelmet, a nevelést, miben részesültek és a Mindenható végtelen hatalmát. Ellenben uralkodó csillaga a mai kornak: az urhalnámság, a fenhéjázás, a cimkór- ság és minden áron érvényre jutni akaró szereplési viszketeg. Mindenütt ott lenni, ahol élvezni lehet, mindenült felszínen utazni, ahol tündökölni lehet, mindenütt többet mutatni, mint amennyi tehetségünkben áll: ez a mai kor nyíltan be nem vallott, de annál inkább követelt jelszava. S dűljön bár romba mindenünk: a tisztesség, becsület, elégcdeüség, sőt maga az élet is, — ebből a beteges hajlamunkból nem engedünk. Valóban ideje már, hogy kissé magunkba szálljunk, hogy végre is belássuk, hogy minő rettenetes, az élet magasztos A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA^ A magam útján . . . Előttem zúg a rengeteg nagy erdő, Mögöttem semmi: senki sincs velem, Hiába kértem: szomorú utamra, Hogy jöjj velem ! A magam útján bizton haladva, Mind egyre jobban társtalan leszek, Felejtenek, kiket soh’sem kerestem: — ... Az emberek! A zúgó erdő vadonába veszve. Mit bánom én: ha senki sem keres! Nem kívánom, hogy más ream találjon, Az én bajom se más fejének fájjon, Csak — Te szeressMl Emberi boldogság.- - Álom volt. — Azt álmodtam, hogy mindent tudok, amire emberi tudás képes . . És kimondhatatlanul szerencsétlennek éreztem magamat. És elátkoztam az első embert, ki evett a tudás gyümölcséből, melyben a boldogtalanság férge rágott. Megértettem a mindenséget, s önöm magamig nem tudtam mélyedni. Éreztem, hogy kisebb vagyok, mint az utolsó szúnyog, mely gyertyám körül repcs, ugyanazt a siralmas táncot kerengve a fény körül, akár az ember. Világosságot mindenben és megvakulni ebben a világosságban, — ez — láttam lie most, későn — az ember hivatása. Hallottam, hogy fölkacagok; valami felvijjog a holllclem fölött. Ez a telem — tisztára láttam — a tulcivilizálí ember teteme volt. Nem az egész test, csupán egy rész belőle, egy darab husrész, mit úgy hívnak a hóbortos poéták, hogy szív. Felugrottam. Nehány perc múlva már odakint bolyog- lam a nyári éjszakában Az égről ezer csillag tűzött le, ragyogó lepellel szegve _körül az éj settenkedő Don Jüanját, a holdat. 0 mindig ébren van és mindig les. Kivánszorogtam a tó partjára, mint az alvajáró. A viz tükre ragyogott, mint valami fényes ezüstlap, melyet tündérek csiszoltak simára fodros sávokat lehelve rá. Fölötte halk szellő suhant el, titkolódzva. mint a szerelmes, ki légyottra megy. A viz -— mintha ölelő karjai volnának — pikkelyes hullámkaréjjel kígyózott eléje. Ereztem, hogy csábit a habok ölelése. — Ostoba! — mondtam magamban az olyan ember bosszúságával, kit az élet sivár raffinemenlja megtanított rá, hogy az ölelést jó megbecsülni. Mit ér a tudás, mit érnek a gőzgépek, a motorok, mit a gáz, villamosság és százannyi uj és uj gyermeke a túltengő emberi agyvelő találékonyságának, mikor az egyszerű emberek boldogsága örökre elveszett! — Isten hozzád, haladás! Egv lépési teltem a parton a viz feié. A hullámok alól bizonytalan körvonalakban tükröződött elő egy sötét alak: én voltam. Egy szempillantás, cs . . . A következő pillanatban visszatánlorodlam. Éreztem, hogy lábam a part fövényébe gyökerezik és valami bűz vissza magához. — Megállj! . . • suttogott egy hang a fülembe. — Megállj, megállj ! A tő csobbant és hullámai tajtékban verődtek vissza a pari*ól. mely most győzedelmeskedett rajtok: olt voltam a fövényen, kezemet Saulusként a káprázó szemeim elé tartva. A föld pedig, mert ő volt, tovább beszélI: — Megállj, hatandó, megállj! . . . Ember vagy, férfi vagy és fiatal vagy: jogod van élni. Maradj itt; borulj le rám, ölelj meg és csókolj meg engem, hisz anyád vagyok! Mint akinek látomása van, felsikoltollam : — Anyám ! — Igen, — hangzott tovább — anyád, — Porból lettél, porrá lesz — mondja az irás és ez a valóság. Ti, kik üt rajtam, a testemen, a véremből éltek, valamennyien édes gyermekeim vagytok, az anyaföld gyermekei De ti hálátlanok vagytok irániam és elfajultatok, mert nem tiszteltek engem többé, csupán aranyaimat és drágaságaimat, melyeket “felraboltok tőlem, hogy aztán egymást raboljátok meg velők. Pedig a kenyér, amit eszlek, abból a búzából készül, hivatásába ütköző bűnt követünk el. amikor meggondolatlan könnyelműséggel nagvravágvásunk kedvéért feláldozzuk legbecsesebb erényeinket, amelyek kedvessé tehetik előttünk ezt a rövid földi életet. Minden becsületes ember kötelessége, hogy emancipálja magát a társadalom bevett leiszeg szokásaitól és csak a lelki- ismerete szavára hallgatva, semmi körülmény közt ne térjen le a becsületesség ösvényéről Erre csak ugv kényszerit- heljük magunkat, ha egy pillanatra sem feledkezünk meg a legszigorúbb önbirá- latról és minden teltünk, minden cselekvésünk alkalmával meggondolnék, vájjon mit tartanánk oly egyénről, aki azt követné el, amit elkövetni egy gonosz pillanat sugalja nekünk. Minél többen bírálják meg szigorúan a saját tetteiket, és szándékait, annál tisztább, mocsoktalanabb lesz a közerkölcsi- ség s annál erősebb a társadalom, amelynek tagjai mindannyian vagyunk. Gazdasági önállóság. Elvégre mindennek van határa, vagy legalább is kell bogy határa legyen. De a, drágaságnak nincs esnem akar halára lenni. Erezzük nap-nap ulán az elrémitő és megbotránkoztató drágaságot, melv minden vonalon és egyre foko- zollabb mértékben felüti fejéi. Az egyre növekvő áremelésekkel az emberiség java nem tud bizony lépést tartani, mert hát a jövedelem nem emelkedik az egves cikkek, áruk, árainak felszökésével. Hiába siránkozunk, hasztalan jajveszéke- lünk. tehetetlenek vagyunk az általános drágasággal szemben. Az ilyen csapások leszik egyre aktuálisabbá és égetőbbé az önálló vámterület megvalósításának szükségességéi, mely fájdalom, késik az éji homályban. Es Ausztria vígan tovább dirigál bennünket. A mesterségesen nagyra nevelt, erős alapokra
