Szinérváralja, 1907 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-09 / 28. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 koron. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér Nyilttér soronkint iO fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: BI-Á.3ST IST-V^L 2SJA lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A mocsárban. A Polónyi—Lengyel-féle torzsalkodások, melyek hosszú idő óta foglalkoztatják a közvéleményt, jellemző fényt vetnek züllött társadalmi viszonyainkra. Ha csak azt a tényt vesszük szemügyre, hogy a legmagasabb társadalmi polcra jutott egyént a legaljasabb bűncselekményekkel lehet vádolni, anélkül, hogy a köz az ilyen vádak ellen felzudulna: már ez egymagában is jele annak, mennyire elmerültek erkölcseink a becstelenség mocsarába. Tiszteletben tartani a mások becsületét, amennyiben a tisztesség felfogása megengedi: ez a becsületesség legelemibb követelménye. Ha akarom, hogy becsületes embernek tartsanak, ne tételezzem fel senki másról, hogy nem az, mig az ellenkezője kétségtelenül bebizonyítva nincsen. Azt látjuk, közéletünkben a »mások« becsületénél olcsóbb portéka nincsen. Mutatkozzék a látszatnak csak legkisebb jele s rögtön készek vagyunk az Ítélettel: az illetőt lerántjuk a sárga földig s kéjjel gázolunk a becsületében. Nem szórványosan fellépő jelenség ez, hanem, sajnos, csaknem általános kórsága a mai társadalomnak, mely épp oly szigorú erkölcsbiró, amennyire negligálja az erkölcsiség parancsszavát. Nem akarjuk mi ezekkel állítani, hogy Polónyi rágalmazza Lengyelt, vagy Lengyel hamis vádakkal lép fel Polónyi ellen. Ezzel prájudikálnánk az illetékes bíróságok Ítéletének. Vádjaik, melyek a bősz személyeskedés jegyében forognak, mégse személyes privát-ügyek. Nemcsak azért nem, mert közérdekű cselekményekre vonatkoznak leginkább, de azért sem, mert szinte összegezve tükröztetik vissza társadalmi félszegségöket. Nagyban látjuk itt, amit minden nap kicsiben tapasztalhatunk: a mocsárban való lubickolást, amelyből hófehér tisztaságban nem kerül ki senki. A becsület hófehér tisztasága ennek következtében tán épp oly ritka, mint a fehér holló. A mocsár szennyéből ráragad mindenkire, vagy legalább is a legtöbb emberre egy-egprfoltocska, melyet, ha más nem, a mocsárban fetrengő rágalom tapasztott oda. A becsületesség mértéke alább- szállott s aki az élet sivár küzdelmében nemes lelki tulajdonságait teljes épségükben nemcsak megtartani, de a sanda gyanú áskálódásai ellen is meg tudja óvni, az nem csupán becsületes, aminő hála Istennek mégis csak a legtöbb ember, hanem rendkívül ügyes és szerencsés is. Mert manapság nem elég becsületesnek lenni, hanem tudni kell a módját is, hogyan őrizzük meg a becsületesség látszatát. A látszat felér a valósággal — a becsületben épp úgy, mint a becstelenségben. Ez a körülmény korrumpálja első sorban a közerkölcsiséget. Ez a felületes felfogás ösztönözi például a pénztárost, aki nem akarja mutatni, hogy önhibáján kívül csinált adósságai vannak, a sikkasztásra, ez a körülmény készteti a legtöbb embert, hogy a lelkiismeret szavát elfojtsa, — inkább lesz belőle gazember, csak becsületesnek lássék; A Polónyi—Lengyel-ügyekből határozottan ez a nézet szűrődik le. Látjuk, hogy kél közéletü férfiú egymás becsületének ront. A szemlélő nem menekülhet attól a gondolattól, hogy valami igazság lehet a vádakban, különösen nem szabadulhat ama feltevés jogosultságától, hogy a kettő közül legalább az egyik fog a nagy harcban mint a becsület halottja elesni. S amikor ketten veszekszenek — a harmadik nem nevethet. Mert a harmadik — a társadalom — igazság szerint kénytelen felkiáltani: »Mea culpa, mea maxima culpa!« Igen, a vezetők bűne — a társadalom laza erkölcsiségének a bűne, aminthogy a társadalom bűnéért a vezetőit kell okolni. Ténferegünk a mocsárban s ugyancsak erős legyen az a jellem, a mely belőle kiszabadítja a könnyelmű, léha, eszközeiben, felfogásában, nézeteiben inficiált társadalmat. Az ember legnagyobb ellensége. Sokszor esik szó napjainkban a Ieg- gyilkosabb italról: a pálinkáról, mely az embert testileg, lelkileg tönkreteszi. Harcolnak ellene a társadalom tényezői, de a siker, amit elérni tudnak, oly kevés, hogy majdnem a semmivel egyenlő. Itt egy gyilkos felett mond Ítéletet a törvényszék, ott a családi béke zavartatik meg, egyik ember vagyoni romlását okozza a másiknak, néha egész községnek, felidézve a tűzvészt gondatlansága által. S mi okozza mindezt? A pálinka, mely busit, ingerel, állattá sülyeszt mindenkit, aki nem bir ellenállani csábításainak. Közelebb vármegyénk egyik magyar községében kicsi hija, hogy zendülés nem támadt — a pálinka miatt. Szomszédfalusi oláhok előbb véresre vertek egy magyar embert, amiért az terhes szekerére őket fel nem vette, később pedig, amidőn hazaérve, a bíróhoz akarta idézni a tetteseket, fejszékkel úgy összevagdalták, hogy ha meg nem hal is, egész életére nyomorék marad. Erre a felzúdult nép vérbosszút lihegve, törvényt akart tenni az utonállók felett s csak nehezen lehetett annyira csillapítani, hogy a bűnösöket halállal nem büntette, így lesz a pálinka a közbéke megron- tója, a faji gyűlölet élesztője. A tapasztalat bizonyítja, hogy a pá- linkaivás egészen átalakítja az ember jellemét. Előzékeny, barátságos, vendégszerető emberek a pálinka hatása alatt durva, kötekedő, irigy emberekké változnak. Egy községet, melynek szőlőjét évekkel ezelőtt a philloxera elpusztította, egészen kivetkőztetek régi mivoltából a terjedni kezdő pá- linkaivás, midőn pedig ismét beültették az elpusztult szőlőket, a nép is a régi, szives, A „SZINÉRVARALJA" TÁRCÁJA. A piros és a fehér rózsa. (Folytatás.) Ah, de akkor még nem voltam oly szerencsétlen, mig egyszer . . . irtózatos visszaemlékezés . . . szűk cserépbe tettek. Búcsút kellett vennem a földtől, hol fogamzottam, a kerttől, kék égtől, szeretett napomtól. A virágház foglyává lettem, s csak néha érintett a hozzám távolfekvő üvegfalon át egy- egy kedvelt napsugár. Hajh! mi is tudjuk, mi a hazaszeretet: nemcsak az országot, hanem még a helyet, hol legelőször éreztük a nap sugarát, — még azt is szeretjük, s engem idegen földbe ültettek át — óh, mit szenvedtem ! Ti, kik nem ismeritek a honszeretet lelkesítő szent érzetét, tanuljatok a virágtól . . . Egy nap, — nem tudom, öröm volt-e vagy kárhozat, — a kertész a kastély egyik dísztermébe vitt fel, — fényes állványra helyeztek, több más virággal együtt. Eddig csak a virágok csendes életét, most az emberiséget ösmerem meg, gondoltam. A teremben fényes társaság gyűlt össze, s fenséges zene mellett számtalan fiatal pár röp- desett. Engem pedig sértett a palotának ezer meg ezer lámpavilágja. Mégis csak merész, elbizakodott az ember, gondoltam, hogy igy akarja a napot utánozni, melynek egyetlen sugara egész fénytenger, az emberek összes mesterséges világítása mellett. Bámulva ösmertem a táncoló nők között egy-egy virágra, addig nem is tudtam, hogy az emberek közt is vannak testvéreink. Láttam kékszemü nefelejtset, szende liliomot, sok büszke kaméliát, számtalan harangvirágot, egy-egy ritka ibolyát, gyönyörű vigadó társaságban egyenlőnek gondoltam; ez utóbbiak jobban illettek volna a sírokra, ki a temetőbe, mint a mulatók közé, de hiába, sorsuk ide rendelte. S most tudom csak, hogy az ember szint- oly kevéssé állhat ellen a zsarnoknak, mint mi. Lepke még több volt e nagy társaságban, mint virág, hisz még az öreg urak is szárnyakat öltöttek. Amott láttam egy szemes lepkét, tovább .az Apollót, mellette a kis pávapillét, s itt közel a kék Adonist. De ki számlálhatná őket mind elő? Több volt itt a pillangó, mint a pillékben és gazdag kertünkben. Hozzám közel halvány nő ült, mellette ábrándos ifjú. Mint a nap egykor reám, úgy nézett az ifjú halvány virágjára. Gyönyörű bokrétát tartott pici kezében a nő, azzal szüntelen játszott és mindegyre arcához vonta, lehelete a virágillattal egyesült. Az ifjú folyvást nézte a nőt és a virágot. A nőtől kérve a virágokat, mintha azt mondta volna nekik: »ti boldogok!«, s különös, tán delejességgel birt tekintete. A bájos nő addig és addig játszott a csokorral, mig egy pár virág kiszabadult, s azokat azután az ifjú tartotta uj- jai között, Mennyi édes titoknak lehettek e virágok hírnökei, Vádolják néha az embereket, hogy rutul bánnak velünk és irgalmatlanul leszakítanak tövünkről, de hát nem ápolnak-e ellenben gondos figyelemmel s nem választanak-e legszentebb érzelmük, szerelmük tolmácsául ? . . . A táncestély után csinos kis szobába vittek, a szoba a kastély asszonyáé, a halvány nőé volt. Most a piros rózsa a fehér rózsa megbízottja lett. Üres volt a szoba, minden díszítménye dacára, ha tündére a kastély asszonya nem mulatott ott. Ö a szoba lelke volt; jelenléte, mintha a holt tárgyaknak is élelet adott volna, mindeu fényesebbnek, vidorabbnak tetszett, mintha minden mosolygott volna jelenlétének s ő maga is
