Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-15 / 20. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 koronn. Fél évre 3 korona. Negyedévré'^'lrorona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilltér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Nyílt kérelem Dr Földes Béla képviselő úrhoz. Mélíóságos Uram! A nagybányai választó-kerület polgárai egyhangú bizalommal nyújtották át Méltóságodnak a megbízó levelet. E szép bizalom nemcsak az eszmének, az iránynak szól, melyet Méltóságod követ, hanem egyúttal a személynek is, mert mindnyájan megvagyunk győződve arról, hogy Képviselő ur az országot, a nemzetet egyetemlegesen érintő nagy kérdések mellett a mi, látszólag vicinális, valójában pedig közös érdekeinket is méltóképen fogja védeni, ápolni a törvényhozásban és a kormánynál egyaránt. Méltóságod mondotta itt közöltünk, hogy ami fáj az egésznek, az fáj a résznek is, és megfordítva. Nekünk, szinér- váraljaiaknak, különösen fáj egy nagy sebünk. A mi községünk nemcsak földrajzi fekvésénél, hanem sok egyéb oknál fogva is arra lenne hivatva, hogy egy vidéknek gazdasági és kulturális tekintetben gócpontja, világitó tornya legyen. Gazdasági tekintetben érzékeny csapást mért ránk azon kürülménv, hogy a bik- szádi vasút nem Szinérváralján keresztül bonyolítja le az Avas forgalmát s igv azt csaknem teljesen eltereli piacunkról. Annak idején mi figyelmeztettük erre a veszedelemre vezető embereinket, de szavunk elhalt a közöny jéghegyei között. Már kezdünk ébredezni, de későn. Sokáig aludtunk. Hogy a kultúra tekintetében biztosíthassuk Szinérváralja vezető szerepét s hogy Szinérváralja vezető szerepének biztosításával a vidékre is áldásos befolyást tegyünk lehetővé, azon erős elhatározás érlelődött meg bennünk, hogy lapunk hasábjain egy polgári finiskola felállításáért, fogunk küzdeni. Ebben az érdelében több alkalommal felszólaltunk már, s cikkeinkkel elértük azt, hogy úgy a tanfelügyelőség, mint a vármegye magévá tette az eszmét s megígérte támogatását. Most már csak az volna a kívánatos, hogy a közoktatásügyi minisztériumot, különösen pedig annak nagynevű vezérét valaki megnyerje az ügynek. Erre az áldásos munkára, erre a szép cselekedetre kérem én fel Méltóságodat. Hiszem, sőt megvagyok róla győződve, hogy Méltóságod nemcsak szívesen teszi ezt a közérdeket képviselő kérelmet magáévá, hanem minden erejével és befolyásával oda fog hatni, hogy az állami polgári fiúiskola Szinérváralján mielőbb megnyíljék. Mi magunk is szives örömmel hoznánk meg a legnagyobb áldozatokat is a polgári iskola javára, de a községnek s lakóinak szegénysége, minden oldalról súlyosan megterheltsége miatt erre képtelenek vagyunk. Ennek következtében hő vágyunk csak úgy teljesülhet, ha az állam saját erejéből állítja fel az iskolát. Ezt annál könnyebben teheti, mivel a telekvétel nehézséget nem okoz. Az államnak Szinérváralján olyan telke van, melyen kellő elrendezés esetében az elemi mellett a polgári iskola is kényelmesen elfér, sőt az óvoda is oda kerülhet. Ha azonban az állam jelenlegi telkén a polgári iskola felépítése bármi okból lehetetlen volna, mint ahogy nem lehetetlen, azt hisszük, a község nagy terhe dacára is megszerezné a szükséges és alkalmas területett. Méltóságos Uram! Szinérváraljának és vidékének elsőrendű érdeke, a nemzeti ügynek el nem odázható kérdése, e vidéken csaknem kulcsa a polgári fiúiskola. A község s az egész vidék nevében nagyon kérjük Méltóságodat, legyen kegyes mindent elkövetni, hogy ezen első rendű érdekünk kielégítést nyerjen s a magyar nemzeti állam kiépítésének ezen, egyik legfontosabb részletkérése megoldassák. Kiváló tisztelettel vagyok Szinérváralján, 1906. évi május hó 13-án Méltóságodnak kész szolgája: Fábián István a »Szinérváralja* felelős szerkesztője. A feminizmus. A korszerű kérdések sokféle szempontjai egészen összegabalyítják a felszínen levő társadalmi problémákat. Ma az egyik, holnap a másik próbálja ki rajtuk szellemességét. Hogyha egy- egv érdemleges és megszivlelést érdemlő gondolatot hallunk, ha egyik-másik iró akár tudományos, akár művészi eszközzel hozzá szól a dolgokhoz, szinte feléledünk. Mert tény, hogy a nagy, mindenkit külön-külön és együttvéve érdeklő dolgokhoz hivatottságot érez bárki is hozzászólni, ámde viszont ezzel szemben fennáll az a tény, miszerint nagy horderejű és széles .emberrétegeket mozgásba hozó kérdéseket taglalni joga igazán csak a kiválóknak, hogy úgy mondjuk a kiválasztottaknak van. Ilyen fontos kérdés a nőnemnek a társadalomban és az állami, jobbanmondva jogi életben való érvényesülése, vagy amint az mostanában divatos : emancipálása. A házasság, női kereseti ágak, a női szabadság mind egy kalap alá fogattak és kimondatott a szentencia, amely szerint, ha a nők tulajdon olyan foglalkozási körben élnek, mint a férfiak, akkor teljes joguk van arra, hogy kivegyék maguknak a íérlinemet megillető minden szabadságot. Ha nincsen meg az a- foglalkozásuk, amely őket egy sorba állíthatná a férfiak mellé, akkor itt van a házasság, amely a régi felfogástól eltérően feloldja a nőt leánykori zárkózottsága alól és odakináija a titkon óhajtott vogelfrei életet. Régebben volt és az angoloknál még ma is az a felfogás van érvénybe^ »» A SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Jövőnk. A sorsnak angyalához igy beszéltein: Oh tedd boldoggá édes jó anyámat! Korán elhervasztotta öt a bánat — Hisz annyi része volt már szenvedésben. Helyette engem érjen minden átkod! Elszenvedem, örömmel szenvedem. Kínozz, gyötörj!... Csupán egyet kívánok Hogy ö boldog, mindig boldog legyen! Vagy engem is megszántál és lapomra Azt írtad volna, hogy boldog legyek; Hogy mindkettőnk éltét béaranyozza. Fény nyel ragyogja be a szeretet. Nyugodtan élhetünk s elégedetten J. .. Könyvét lapozva, válaszolta halkan: Az én végzésem meg másít hatatlan: Szenvedni fogtok mind a ketten! Sugár Sándor. Múlandóság. Oh mi nehéz meghalni! Elválni az élettől, a napvilágtól, mely oly ragyogó és pompás; a virágoktól, melyek oly illatosak, csodaszépek s kedveseinktől, kiket annyira szeretünk. Meghalni, — meghalni — nagyon nehéz ! nagyon szomorú Miért kék, derült az ég boltozatja ; miért zöldéi a rét; bársonyos a fii dalos a madár, himes, tarka szárnyú a lepke, ha azt többé lecsukott szemeink nem látják? Aludni, örök álmot, hat Iábnyi mélyen. Aludni és nem érezni semmit és nem tudni semmit. A szív verése megáll, az élet meleg lüktetését megdermeszti a halál hideg lehelete, érzéketlenül, háboritlanul aludni hat Iábnyi mélyen! Ali, meghalni nagvonnehéz, fiatalon, reményekben gazdagon, midőn az élet küzdő pályája áll előttünk, melynek harczára törekszik lelkünk tettereje, minden boldogságunkból fel nem zavartatánk még, mert nem csaló- dánk, midőn kedveseink kétségbeesve állanak körül, hogy könnyeinkkel tartsák vissza az elszálló távozó lelket, midőn az élet oly reményteljes, bűbájos szép, midőn a földhöz köt le szivünk vágya, boldogsága, akkor elválni mindentől, itt hagyni mindent örökre, — akkor meghalni nagyon nehéz — és ez a halál nagyon, nagyon fáj. A nehéz aláhulló bordó függönyöket meglebbenti az esti szellő s a lehanyatló nap búcsú sugara a redőzeten keresztül bújva, halvány rezgő foltot vet a haldokló tiszta hideg homlokára . . . Fekete fürtös fejecskéje megmozdul a fehér párnákon, s halk nyögéssel veti fel bágyadt szemeit. Oh ezek a szemek még nem régien mosolyogtak és menyországot Ígértek teremteni már itt a földön, egy üdvözülni vágyó számára. Azok a fekete kondor fürtöcskék vidáman röpködték körül a rózsás, derült arezot és a piros ajkak csevektek, daloltak, kaczagtak. Hol a csengés? Hova lelt a dal? Mi némitja el a kaczagást? Miért halvány a mindig ragyogó arcz ? Mert az a hatalmas, kegyetlen csontember pusztító leheletével kioltja az életet és követeli a testet, mellyel a természet neki tartozik . . . Meg kell halni, meg kell halni ... A leány tudja, érzi ezt jól. A búcsúzó napsugár mindent kibeszél. Ma utoljára látja még — holnap már ? Nyögve jajdul fel, átlátszó kis kezét szivére szorítja. Egy kisirt szemű nő siet hozzá a jajszóra, megsimitja homlokát. A beteg leány felsóhajt. Ma még? — holnap már? És indulatos hevességgel taszítja el a dédelgő, ápoló kezét . . Azután megbánja, utána nyúl, forró kiégett ajkaihoz vonja . . . Anyám! A nő feléje hajol, »Jobban vagy, édes ?« A beteg csendesen int fejével. »Jobban, jobban, nagyon jól!« és ulánna gondolja magában — örökre jól. Kis asztalkáján mellette ibolyacsokor illatozik. Busan tekint ked- venczeire. Lázas, forró kezeibe veszi a kis virágokat, s mélán tekint reájuk. Nem is oly régen, sok sok ibolyát szedett ő maga. Tele volt a haja, a keble, a köténykéje. Hisz oly nagyon szerette az ibolyákat! És a kis virágok sötétkék
