Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-13 / 11. szám
Szinérváralja, 1906. Március 13. 11. szám. Harmadik évfolyam. SZINEBVARALJi TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévrs 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyiltlér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: fAbiAu istvAu A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Március 15. Minden magyarnak sebes&bben dobog szive e napon. Hiszen e nap emlékéhez fűződik minden, a mi szent előttünk: közelmúlt történelmünknek csodás alakjai, kiket imádatszerü kegyeletlel veszünk körül, nemzetünk feltámadása, a szabad sajtó és a mi lelkesedésünk közé édesen fájó érzést vegyit — szabadságharczunk emlékezete! Nem tudom, melyik volt szebb, dicsőbb, magasztosabb, nagyobb? azé a ki: ..Midőn magát ez már nem tudá szeretni, Ő megszerette pusztuló faját“. vagy az, a ki nemes önérzettel védelmezte a szólásszabadság magasztos elveit; vagy az, a ki merészen előretörve fennen lobogtatta a reformok zászlaját, a mely alatt kivivták a szabadságot, egyenlőséget és testvériséget; vagy az, a ki Tyrtaeusként lanttal kezében lelkesített a csatára. Oh, nagyok voltak ők mindannyian! Nálunk csak hajnallott még. midőn másutt a nap már ragyogott és ők belekiáltva a sötétségbe, meghozták a polgárosodás napját a magyar égre is. Nagy tetteik által uj lángra gyujták a már már kialvó nemzeti érzést s egy, a legalsó rétegeket is átható mozgalom, egy kegyetlen harc után kivivták a sajtószabadságot, márcz. 15-ike örök dicsőségét. A szabadsajtot, csak a rab sajtót ismerve, tudjuk becsülni; a mint sinylik a bilincsekbe vert gondolat. A férfiú nem mondhatja meg meggyőződését, a hazafi nem adhat hangot panaszának, sérelmeinek, néma keservvel kell néznie hazája pusztulását! Feltámad e napon dicső szabadságharczunk emléke is, sokat zaklatott nemzetünk nem nyugodhatott babérain! Az abszolutizmus megirigyelte szép diadalát. A nemzet emberfölötti módon védte magát, de hasztalan! Végre legszentebb jogai védelmére fegyverhez nyúlt és egy évig tartó szabadságharcz után, megmentette becsületét. Szabadságharcunk leveretett. A durva erő megtörte végre a maroknyi magyart s nem lehetett egyebet tenni, mint meghalni a hazáért és bátran léptek dicső vértanúink a bitó alá. Költők fantáziája, ha szárnyaival eget verdesne is, nem tudna kigondolni brutálisabb tettet, mint a minőt Havnau akkor kieszelt! Mintha a pokol valamennyi ördöge dugta volna össze fejét, hogy Aradot reánk irtóztató emlékűvé tegye, olyanná, melytől a késő unokák ereiben is megfagyjon a vér, ha borzalmait hallják! Sikerült, fényesen sikerült! Dicsőségünk fényes napjai vérbe borultak, átvették szerepüket a porkolábok, a hóhérok! A gyáva, ki önerejéből egy talp- alattnyi földön se tudott győzni, a más által lábaihoz vetett áldozaton tölté ki vad bosszúját, olyan gyáván, nemtelenül, hogy ehhez a históriában példa nincs. A balga azt hitte, hogy ez a nemzet feledni fogja ezredéves múltját és állami létre többé nem gondol, csakhamar észre- tért, belátta, mily botor, mily hiú volt törekvése. Az a halott, a kit Áradon eltemetve vélt, többször temethette el azóta őt magát, de nem tette. Még gyászolni sem engedte félisteneinket, de emléküknek szivében oltárt emelt minden magyar és a vérig sértett, porig alázott nemzetet felemelte újra a magyarok Istene. Mert örök törvény marad, hogy hatás ellenhatást szül, lealázni, megtörni akartak bennünket, de nem sikerült. A lavina kitört és forrongott, a nemzet tudatára ébredt és ki volt adva a jelszó: élni vagy halni. Tavasz lett, de nekünk szebben virult, mint máskoron, mert nem csak a természet ocsúdott fel nyomasztó álmaiból: sötét és rémes éjszaka után egy egész nemzet nyitá fel szemeit. Nem csak a természet bilincsei hullottak le: porba hullottak a rabigák egy egész nemzet testéről. Nem csak a madár éneke szállt ég felé, nem csak a mező öltött magára ünnepi köntöst: hála ima rebbent fel milliók ujjongó ajkáról. Mert a magyar jobbágy, a bibliai Lázárnak ez a képmása, szolgai sorsából felemelkedett egy sorba a gazdagok és nemesekkel az emberi és honpolgári jogok kiterjesztettek Szent István birodalmának minden lakóira, nem válogatva nemzetiség és hitvallásban; e honfentartás és honvédelem, az adófizetés és fegyverviselés levétetett a misera plebs vállairól és közös kötelességül osztatott fel a haza minden lakójára ; s a jogegyenlőség által a magyar nép millióiból magyar nemzet alakult s ezzel meg volt vetve az uj Magyarország alapja. A tetszhalott, a leányzó, az alvó eszme felkelt sírjából s a szabadelvű szellem nemzetünk minden intézményében diadalát ülte. Méltán ünnepeljük e napot, melyhez ennyi emlék csatol s mely mindig ünnep lesz. Tanítson bennünket március 15-ike hazaszeretetre! Minden magyarnak újjá kell születnie e napon! A régi magyar vérét ontotta, meghalt a honért, szolgáljuk mi élve a hazát. A „SZINÉRVÁRALJA" TÁRCÁJA. Egy csók miatt. Mikor ez történt abban a Tisza partján levő kis faluban, akkor ott az volt a divat, hogy a gyerek alig cseperedett fel valamennyire, már is vasár- és ünnepnapokon sarkantyus csizmában járt; a téli estéken és hajnalokon pedig eljárogatott a kertekbe tüzelni; itt aztán, mig az idősebbek, kiket már legényeknek tiszteltek faluszerte, az öreg béressel megbeszélték a világ sorját, s aztán egyik leányra kigyót-békát kiáltottak, a másikat meg feldicsérték a csillagokig, kivált ha az apjának volt vagy tizenkét ökre és egy-két ezer forint interen levő pénze, — addig a süheder, félig-meddig felcseperedett gyerek-legény, gondot viselt a szalmatüzre s ezért a többiek — a legények megengedték neki, amit még apja meg nem engedett, hogy a lopva szerzett garasos pipából az apjáéból elsimitott dohányt füstölhetett, pipálhatott. De még azt is megengedték neki a legények, kivált ha olykor-olykor meg is kínálta őket egy pipadohánynyal s vasárnap a »hosszu- fülü zsidó« korcsmájában egy-egy pohár borral, hogy velők tarthatott s nagyokat kurjanthatott és kötődhetett a lánysággal; igaz, hogy a lányok legényszámba sem vették, rá sem hederitettek, akármilyen nagyokat is ivott a bőszáju üvegből; nem, mert még csupasz volt az arcza, csupasz az orralja. Ilyenféle süheder legény volt a biró uram fia is, a Karcsi gyerek, aki nemcsak a kertekbe járt tüzelni és a legényekkel tartott, velők ivott, de még próbálgatni is merte a kopogóst, ha vasárnap délutánonként a »hosszufülü zsidónál« Paska cigány hetedmagával rázendítette; - próbálgatni is merte azt a táncot, amit még a legények sem tudtak megtanulni kellőképen. De még ha úgy jött a sora, a pengetősbe is belevágott, amit pedig a legények se mertek megpróbálni, ha csak ki-ki otthon nem, az istállóban, mikor senki sem látta. De ha egyikök sem tudta azt a táncot, hogy tudták mégis, hogy pengetős tánc alá való nóta is van a világon? Hát biz azt úgy tudták meg, hogy mikor Markos Lajcsi hazajött a katonáskodásból, vasárnap délután illő módon felöltözködve, gyolcs ingbe, gyolcs gatyába, sarkantyus csizmába, selyem kislajbiba, — kissé féloldalt fejére nyo- mintá darutollas, keskenyszélü kis kalapját, s aztán elment a korcsmába; ott a cigányok elejébe állt, egyszer elfütyülte nekik azt a nótát, kétszer meg eldalolta; a cigányok próbálgatták, hogy a másik vasárnap már teliábra állva is hiba nélkül tudták volna huzni még komiszáros ur előtt is. Amint rázendítették a cigányok: Lajcsi szétnézett a lányok között, aztán egygvel, a legszebbel, a biró uram leányával táncra pöndörödött s elkezdte járni, járta a pengetőst, büszke testtartással, ezüstszavu sarkantyújával minden szavát oly szépen kiverve, hogy még az angyalok is mosolyogva nézték, örömmel hallgatták az égből. —- Legalább másnap a falunak apraja- nagyja ezt beszélte. Mig Lajcsi a szép kis lány nyal táncolt, a lányok és legények kört formáltak és úgy nézték szemmé válva valamennyien azt a csábos táncot, amelyben az a szép leányka harmatgyönge karját vállára fektette, karcsú derekát átengedte a legénynek, rózsás orcáját pedig lehajtotta gyönge szép telt karjára, mialatt aranyos lelke csak az isten a megmondhatója, mit gondolhatott, de hogy szépet gondolt, kitetszett édes mosolyából, mely folytonosan ott lebegett pici piros ajkain. Ä többi lányok meg az alatt, lehet hogy irigyelték is a kis leánytól azt a szerencsét, hogy épen őt vitte el táncolni az a piros arcú, bodor hajú szép sugár legény. Amint elhagyták a cigányok a pengetőst, Lajcsi abbahagyta a táncot, de nem bocsájtotta el táncosnője kezét, hanem kézenfogva egy kissé félrevezette a lányoktól és legényektől, azután delejes bogár szemeivel belenézett a leányka szelidtekintetü, nefelejtskék szemeibe, mialatt azt a kérdést intézte hozzá, hogy kinek hívják ? A leányka azt mondta, hogy Katikának. — Nohát Katika, van-e már szeretőd? — kérdezte Lajcsi. A leányka erre lángvörös lett, lesütötte szemeit, de azért, bár alig hallhatóan, azt susogta, hogy: van. — Ha van, hát én meg majd elszeretlek tőle; — mondá Lajcsi gyöngéden megszorítva a leányka kezét.
