Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-03-13 / 11. szám
11. szám (2) 1906. Március 13. SZÍN ÉR VÁRALJA Erre tanítson bennünket Március Idusa! Szeressük úgy a hazát, mint azok szerették, kik reánk hagyták március 15-ikét: az ő nagy szellemeik lebegjenek előttünk, vezessék érzésünket, gondolatainkat ! Szerencsés ez a nemzet, mely a jelen bajai közt vigasztalást kereshet dicső múltjában, mert a mult a jövőnek záloga. Higvjük, hogy jöjjön bár észak vihara, szabadságunkat meg fogjuk védeni, kezeinkre bilincset rakni többé nem engedünk, szellemünket megbénítani nem hagyjuk! Higvjük, hogy szebb jövő vár reánk. Higvjük, hogy »Magyarország még nem volt, Magyarország csak lesz,« és hogy csak sast nemzenek a sasok és nem szül gyáva nyulat Nubia párduca! Reménynvé váljon az emlékezet. Dr. Kiillai József. Szabadság. Alig van szó emberi nyelvben, melylyel az élet különféle viszonyai között gyakrabban találkoznánk, melyet többször hangoztatni hallanánk, de mely egyszersmind édesebben hang- zanék, kellemesebben érintené az emberi szivet, mint e szó: szabadság. És nem is csoda. Hiszen e szó nagy eszmét hordoz méhében, nagy eszmét fejezi ki. Eszmét, melyért képes volt az ember mindenkor rangot, tiszteletet, dicsőséget, gazdaságot, sőt önönmagát is feláldozni. A szabadság ugyanis azt fejezi ki, hogy az ember önelhatározásra képesített lény, vagyis hogy nem pusztán anyagi, de ésszel és szabad akarattal is felruházott lény, a kinek célja az anyagi határokon túlterjed és nincsen a föld múlandóságainak alávetve; annyit jelent, hogy az ember egy felsőbb rendnek, az erkölcsi rendnek tagja, mint a hol a természet szükségszerűsége megszűnik, s a cselekvés önállósága lép előtérbe. A szabadság nagy java tehát az embernek, földi javainak egyik legbecsesebbike. De a mily méltóságot biztosit számára a természetben ezen kiváltság, ezen adomány a föld többi lényei fölött, ha azt helyes értelemben fel fogja és alkalmazza- ép oly lealacsonyító szerepkört juttat osztályrészéül, ép oly szerencsétlenségbe, veszélybe sodorja őt, ha azt rosszul felfogva, vele visszaél. Azért a szabadság fogalmát jól kell felfogni és megérteni. A szabadság az ember azon kiváltsága, melynél fogva a szükségszerűség jármától menten, szabadon határozhatja el magát a cselekvésre, az eléje került dolgok közül szabadon választhat, vagyis követheti a jót, de el is térhet tőle, fel- emelkedhetik a jóhoz, mely az ő célja, de le is sülyedhet a roszhoz, mely az ő romlása. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az embernek kivétel nélkül minden szabad,hogy mindazt teheti, a mi módjában áll. A ki igy fogja fel az emberi szabadságot, az félreérti az embert. Az embernek ugyanis esze van, melynek feladata keresni az igazságot és azt felismerve, átadni az akaratnak, másrészt az embernek lelkiismerete is van, a mely lakozik benne, mely mindig kis törvényszéket képez az emberben, mely törvényszék az ember előtt levő két ut közül mindig az egyiket jelöli ki, mint olyant, melyet kötelessége követni és az ember belső nyugalmát feldúlja, ha a másik útra tér. Az ész és lelkiismeret tehát kötelességet rónak az emberre, az igaz és jó követésének kötelességét, vagyis azt mondják: »Ember, neked nem miden szabad, hanem csak az, a mi igaz és jó!« De félreismeri az ember azt, ki azt vitatja, hogy neki minden szabad, még azért is, mert függetlenséget, korlátlanságot tulajdonit neki. Pedig az ember nem független. Születése, élete, halála, viszonyai, környezete, mind kézzel fog- halólag értésére adják, hogy teremtvén}-, vagyis hogy létét nem önmagában bírja, hanem másnak köszönheti; következőleg, hogy tetteivel, egész életével nem önmagának tartozik, hanem hogy azokat mind ama főokra kell irányítania, a melyben él, mozog;az az ő tetteinek rugója és célpontja, úgy mint nehézkedési pontja a földi tárgynak a föld középpontja. Eme főok. eme középpont, melyre az ember tevékenységének mint célpontjához irányulnia kell. Tehát az ember korlátlan szabadsága nem szabadság, hanem féktelenség. A ki korlátlan szabadságot tulajdonit az embernek, az kimondja az ember absolut függetlenségét, az tehát tagadja az Istent és az emberi észt állítja fei Isten gyanánt, ha nem is Notre Dame oltárán, de az emberi élet összes viszonyai között, az ilyen pedig szabad teret enged az anarchiának, az emberi társadalom eme felforgatójának. Messziről tévednék kitűzött célomtól ha sorra venném a szabadság különféle nemeit és mindegyiknél külön kutatnám, hogy mily szerepe volt és van. Azért ez alkalommal ezt csak a szabadság három fajánál fogom tenni; azoknál tudniillik, melyekre a többi szabadság visszavezethető és melyekből ezek természetszerűen folynak; ezek pedig: a lelkiismeret, vallásszabadság és a polgári szabadság. A különféle szabadságok alapja és előfeltétele az akaratszabadság. Ez a többi szabadságnak sine quanon-ja. Szabadság nem képzelhető sem az erkölcsi rendben, sem a lelkiismeret, vallás vagy társadalom terén, ha az akarat szabadsága fel nem tételeztetik, mert csak az mozoghat az élet különféle viszonyai között szabadon, csak az ment a szükségszerűség békóitól, a ki a cselekvésre szabadon elhatározhatja magát. Az ember tudatában van ebbeli tehetségének. Tudja, hogy van egy tehetség benne, melynek segélyével az eléje kerülő dolgok felett választási joggal bit-, közülök szabadon választhat, erre-arra határozhatja el, magát, ezen vagy azon tervét megvalósíthatja. És ezen tehetséget az ember nemcsak önmagában érzi, de embertársaiban is látja és feltételezi, hiszen dicséret, jutalom, rosszalás, büntetés mind e melleit tanúskodnak. Az ember tehát pusztán véges eszével is rájön az akaratszabadság létezésére. Katika erre azt tette, hogy semmit sem szólt, Lajcsi gondolhatott, amit akart. A cigányok gvantáztak, aztán rázendítették a csöndest, ezután meg rárántották a frisset; a legények — ki-ki a maga párjával — elkezdték aprózni a táncot, aztán átcsapva a vígba, úgy megforgatták a mosolygó lányokat, hogy kipirult az orcája valamennyinek. Folyt a mulatság szakadatlanul, a meddig folyhatott, ugyanis addig, mig a kisbiró azt nem mondta, hogy: »Elég legyen már legények! Haza kell menni! Másszorra is kell hagyni a mulatságból!« Igaz, erre egy-kettő a legények közül egy ideig kötekedett a kisbiróval, de mikor látta ez, hogy több kettőnél: nem sokat teketóriázott, hanem oly nagyokat kezdett mondani, hogy a leány, valahány volt, annyifele szaladt, ekkor aztán szép csendesen a legények is hazamentek. Mig a mulatság tartott, Lajcsi mindig a szép Katikával táncolt, vele mulatott, vele envel- gett. Mikor vége volt: azt mondta Katikának, hogy jövő vasárnap mulatság után elkíséri ka- pujokig. Katika azt mondta, hogy »jó lesz!« A minek pedig ha megtörténik, az a jelentősége lesz, hogy mehet már a Katika szeretője hatfelé is, ha hívják, csak ő hozzá ne menjen többször, mert úgy is hiába megy már ezután. * E vasárnap után következő hét Katikának, — maga sem tudta miért ? — végtelen hosszúnak tetszett, No, de mint mindennek a világon, vége lett ennek is Megjött a vasárnap s délután a lányok és legények mulattak, táncoltak, ép úgy, mint a múlt vasárnap. Ott volt a korcsmáJ ban Katika is, meg Lajcsi is; mint a mull vasárnap, együtt mulattak, együtt táncoltak. Tánc- | közben, épen midőn egy ropogós csárdást jár- j tak, egyszer csak azon vette magát észre Katika, hogy Lajcsi egy tüzes csókot nyomott kis j szájára. Erre Katika durcás képet vágva tekin- [ tett Lajcsira, aztán azzal fenyegette, hogy ha még egyszer ilyent tesz, menten megharagszik. Lajcsi a világ minden kincséért sem akarta volna magára haragítani Katikát, azért hát rögtön kérte tőle vissza még azt az egy csókot is, amit az imént adott neki. Katika vissza is adta csakhogy olt kint az udvaron, ahol azt hitte, hogy nem látja más, csak a jó Isten. — Édes anyám ! kiáltá a Karcsi gyerek, a biró uram fia, berohanva az udvarukra. Hallott-e már kelmed ehhez foghatót : Markos Lajcsi megcsókolta Katikánkat korcsmában ! — Ne beszélj már! Megbolondultál? — kiáltá a biróné, összecsapva a két tenyerét. — Aszondom, hogy meg ? Azután Katika meg az udvaron csókolta meg Lajcsit. — Láttad? — Hogyne láttam volna, hiszen csak nem vagyok vak ?! — kiáltá Karcsi, aztán visszafutott arra, amerről jött. — No megállj, te szép virág! Majd megtanítalak én téged, hogy kell egy lókötő fiával, a kivel szóba se kéne állani, hogy csókolódj másszor, csak gyere haza. — tört ki a biróné- ból a méreg s bemenve a házba, még a haját is tépte mérgében, mert szerinte iszonyú szégyent hozott leánya házukra. Mint hirdeti a pirkadó hajnal a természetben az éltető nap keltét: úgy jelzé az angyal a megváltás nagy művét s egyúttal az akaratszabadság szabaditó napját, midőn e szavakat mondta: »Fiat szül pedig, kit Jézusnak fogsz nevezni, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.« Vájjon mit jelent a megváltás, vagy jobban mondva, mire való volt a megváltás. A megváltás a bűntől, a biin adósságától, a büntetéstől való szabadulást jelenti. Ámde bűn, mely büntetést von maga után, akaratszabadság nélkül nem gondolható. Csak a kinek hatalmában áll cselekedni, csak aki tetszése szerint errp vagy arra határozhatja el magát, ezt vagy azt teheti vagy elmulaszthatja, vonható felelőségre. A felelőségre való vonás az elhatározás szabadságát tételezi fel, tehát aki szabadon nem cselekedhetik, az tetteiért felelőségre nem vonható, következőleg meg sem büntethető, Valamint tehát a megváltás fogalma feltételezi a bűnösséget, úgy viszont a bűnösséggel létezését elismeri, mert akaratszabadság nélkül bűn, mely büntethető, mely az embernek felróható, nem képzelhető. Következik a lelkiismeret- és vallásszabadság. A lelkiismeretszabadság és annak külső nyilvánulása, a vallásszabadság az ember többi szabadságainak lényege, lelke, éltető napja; a vallásszabadság iránti érzék az ember szabadságérzetének fokmérője. Bátran mondhatjuk, hogy a mely emberben a vallásszabadság iránti érzék kiveszett, a ki a vallásszabadság iránt közönynyel viseltetik, aki azt gondozni elmulasztja, annak szivéből a többi szabadság iránti fogékonyság is eltűnt, s a történelem tanú reá, bogy valamely nép szabad csak addig volt, a mig vallásszabadság honolt körében, nép, mely vallási szabadságról könnyelműen lemondott, többi szabadságát is a zsarnoknak odadobta prédául; de arra is tanít a történelem, hogy az olyan nép, melynek legfőbb kincsét a vallás- szabadság nem képezé, életképtelenné, a társadalomra veszélyessé vált, mert az ilyen nép a mint kész ma, emberi értékét sutba dobva, a zsarnok lábnyomai után csúszni, ép úgy képes törvényes felebbvalója ellen gyilkot ragadni. Ezen kétségbe nem vonható tények magyarázatát könnyen fellelhetjük, ha meggondoljuk, hogy a vallásszabadság az ember legfőbb java, a végest a végtelennel összekötő szellemi lánc, minden, a műveltség és szellemi képzettség bármely fokán álló embernek pótolhatatlan szüksége a*vallás gondozása, ápolása, védelmezése körül forog. Az embernek elidegenithetlen jo^a, de egyúttal kötelessége a vallás gyakorlása, es nincsen emberi hatalom, mely tőle ezeu jogot elvitathatná; ha ennek dacára találkoznék valaki, ki az ember vallási kölelmeibe beavatkoznék, avagy őt azok teljesítésében akadozná, azt a józan ész, mint jogtalan beavatkozót visszautasítja, mert már maga a vallás fogalma is azt hozza magával, hogy a vallási téren csak egy a tekintély és ez az Isten. Végre a polgári szabadság, ügy a lelkiismeret és vallásszabadság, mint a polgári szabadság az ember személyes szabadságát tételezik fel, mert nem a lelkiismeret és vallásszabadság, sem pedig a polgári szabadság ki nem fej Illetők az ember részéről, ha személyes szaAmint alkonyaikor, tánc után hazament Katika, az elfogult anya rögtön nekiesett, irgalmatlanul lehordta, mindennek elmondta, csak jónak nem. Katika sirt-ritt, de a szívtelen anya nem lágyult meg azon, sőt mi több, vette a söprűt és még a portáról is kikergette félfalu szemeláttára. Szegény Katika, aztán mikor az utcán volt, kötőjébe takarta arcát, hogy a szégyenpirt ne lássák azon s eltakart arccal, sírva, zokogva elindult a felvég felé. Hagyták menni, nem hívta vissza senki, nem követte senki. Másnap reggel azonban nemcsak a félfalu, hanem még maga a biróné is keresésére indult Katikának; sírva panaszolta mindenkinek, hogy milyen rossz természete van neki. Nem hiába, hogy sokan keresték, de d él felé meg is találták a felvégi ivókutba, de nem Katikát, hanem csak hideg merev testét. Amint Lajcsi ezt meghallotta, ugv megszédült, hogy alig birt magához jönni. E gyászos eset után következő nap a falunak minden valamire való lánya, csak özönlött a Tisza partjára, mig oda nem értek, egész utón azt dalolták, hogy: »Tisza partján van egy hajó kikötve, Abban fekszik egy szép legény megölve: Jertek lányok öltöztessük bíborba, Temessük el egy nefelejts bokorba.« Csakugyan ott feküdt egy kis csolnakban, hidegre hülve, némán, mozdulatlanul, ruhától fosztott mellén egy mély sebbel, jobb kezében egy kést görcsösen szorítva egy szép legény: Markos Lajcsi . . . egy csók miatt! Lakos Gyula,
