Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-01-30 / 5. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilllér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: T B I .Á. IST IST A. 2ST A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Mezőgazdáink téli jövedelme. A magyar ember, kivévén a nyári nagy dologidőt, a mikor túltesz a világ valamennyi hasonló foglalkozású népén, nem igen erőlteti meg magát a munkában. Nem mintha lomha természetű volna, a világért sem, hanem nem talál elfoglaltságot. Erős két keze pihenni kénytelen. Az egyoldalú termelés egész esztendőn át nem köti le. Az elégedetlenség rugói a legtöbb esetben ezek. Ha tehát azt akarjuk, hogy a magyar nép sorsával kilegyen békülve, első teendő az, hogv a tétlenül ernvedő karoknak lehe- tőleg foglalkozást teremtsünk, olyan munkát, a melynek haszna is észlelhető. Tudjuk, hogy az országnak alig van olyan vidéke, a hol a nép ne értene a háziipar valamely neméhez. Ezért a tudást fokozni kellene és a mihez manapság még kellően nem értünk, hasznosítani, pénzre felváltani. A házi ipar hasznos intézményét nagyon szépen lehet mindenfele meghonosítani. Egyik vidék pompásan kielégítheti a másik igényeit és viszont. Termelő a fogyasztóval szoros üzleti viszonyba lép. Mind a kettő jól jár, mert osztozhatnak azon a lényeges összegen, a mit rendszerint a közvetítő szokott zsebre rakni. Állami támogatással, az ország csaknem valamennyi vármegyéjében szoktak a gazdasági egyesületek háziipari tanfolyamokat rendezni. így van ez az idén is. Megtanítják a kisgazdákat és mezőgazdasági munkásokat a háziipari ágak különféle fajtáira, kosárfonásra, kefe-, seprőkötésre, bognár munkákra, gyékény fonásra, szalma-, sás-, szőrfonásra stb. De még csak a kezdetnél tartunk, még óriási arányban özönlik hozzánk az idegenben került áru és már is felhangzik a panasz a gazdasági egyesületek jelentésében, hogy nehezen megy az elkészített háziipari tárgyak értékesítése. A íöidmivelésügyi miniszter bár nem nagy, de azért elég jelentős alapot teremtett annak idején a háziipari készítmények elhelyezésének megkönnyítésére s hisszük, hogy ez az alap jól fogja mindenkor végezni feladatát és háziiparunk előbbre vitele körül nagv szolgálatot vé* o %j o géz. Ámde nem kisebb jelentőségű dolog az sem, a mit ez irányban a szövetkezetek végeznek. A szövetkezetek tábora Magyarországon ma már hatalmas tábor. Az eszmét ismerik és megbecsülik mindenfelé és minden társadalmi osztályban. A fejlődés kerete ámde még roppant leng és még nagyon sokat befogadhat, hogy a jelen időben egyedül álló, kicsiny embereket megerősítse. A falu népe, hogyha észreveszi azt, hogy a téli foglalkozás számbavehető haszonnal jár, nem fog késni, hogy ismereteit kibővitse. Szívesen szorgoskodik minden időben, még akkor is, ha nincs is kilátása arra, hogy utána jövedelme legyen. Fogékonyságát, különösen ami a famunkát illeti, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a falusi kisgazda egyszerűbb házi eszközeit rendesen maga szokta elkészíteni. A gereblye, lőcs, szán, létra, kocsioldal, járom, talicska kapa, kaszanyél stb. a gazda saját műhelyéből kerül elő. Az ügyesebbek egészen szép és nem egyszer különleges képességről tanúskodó dolgokat alkotnak. Egyike a legkifejlettebbeknek a Bakony ősi házi faipara. Óriási mennyiségű áru elkészítésére vállalkoznék az itteni lakosság, ha az értékesítés kérdését jól megoldani sikerülne. Ez azonban útját állja a nagyobb arányú munkának. A bakonyvidékiek favillával, lapáttal stb. lehet mondani az egész Dunántúlt ellátják igv is, de az erre szolgáló eszközök any- nyira költségesek, hogy hasznát legfeljebb az uíszéli korcsmárosok látják. A bakonyi ember ugyanis megrakja kocsiját áruval és elindul. Addig járja a falukat és a városokat, a míg az árukészletén túl nem adott. Ez gyakran sok ideig is eltart. Élni pedig kell és az utas ember meg is szokott szomjazni. Igv azután nincsen arányban az apadó kocsival az erszény tartalmának a növekedése. Megesik bizony, hogy a lapátok és villák elfogytak ugyan a kocsiról, de a pénznek, a mit a gazda kapott, csak a kisebbik fele megy haza. Menyivel egyszerűbb a dolog, hogyha a készítőnek csak a legközelebbi vasútállomásra kellene vinni az áruját. A szeleci házi ipari készítmények a szövetkezeti kiállításon is feltűntek, oly ügyes és olcsó dolgok. Ha ezek a derék emberek értenének ahhoz, hogy miként kell készítményeiknek piacot szerezni, akár egyebet se tegyenek egész esztendőn át, csak a háziipari fatárgyak előállításával foglalkozzanak: biztosítva van a tisztességes, gond nélküli megélhetésük. Fejleszszük a nép értelmét, növeljük munkakedvét, de munkájának elhelyezést is keressünk. Szomorú statisztikák. Ha figyelemmel kisérjük a »Központi Statisztikai Hivatal« havi kimutatásait, megdöbbenve kell konstatálnunk, hogy nálunk hónapról hónapra mind nagyobb számmal vannak, kik útlevelet vesznek ki, tehát kivándorolnak. El Magyarországból! Ez a jelszó valószínűleg a népnél. Idehaza munkát nem lehet A „SZINÉRVÁRALJA^ TÁRCÁJA. Egy kalauz emlékirataiból. — Irta: Knut Hamzon. — Csikágóban voltam villamos kalauz. Először a Halstad vonalon voltam alkalmazva. Ezen az útvonalon bármi ellen inkább voltunk megvédve, mint a sok olyan börtönbe való embertől, aki ezt az utat végigjárta. Pedig hát senkire sem volt szabad lőni, mert a társaság halál esetére kárpótlásra volt kötelezve. Azért nem kaptunk pisztolyt és igv csak a jó sorsomra volt bízva az élelem. Egyébiránt hát teljesen védtelenek nem igen voltunk. A féknek a karvasa, amely egy pillanat alatt levehető volt, pompás segédeszközül szolgált. De azért több, mint egyszer nem volt rá szükségem. 1886-ban az összes karácsonyi ünnepnapokat a kocsin töltöttem, anélkül, hogy a legcsekélyebb eset is előadta volna magát. Egy irlandiakból álló tömeg jött hirtelen, amely kocsimat jól megterhelte. Az utasaim részegek voltak, ordítoztak és semmikép sem jutott eszükbe, hogy fizessenek, noha már azon voltunk, hogy tovább utazzunk. Egész éven át minden nap reggel és este fizettek e társaságnak öt centet, mondották és most, hogy karácsony van, nem fizetnek semmit. Az íreknek ez a felfogása nem is volt valami nagyon ostoba, de még sem engedhettem őket ingyen utazni, mert az ellenőr könnyen rajiam üthetett volna. A legközelebbi karácsonykor áthelyeztek a cotlage-vonalra. Ez egy elegáns negyedben volt. Négy-öt kocsiból álló vonatnak voltam a kalauza. A publikum itt előkelő volt és az öt centeket itt keztyükben kellett összegvüjtenem. Egv kis esetet, amely ebben az évben ka- rácsonkor történt, mégis csak föl kell jegyeznem. A szent estét megelőző délelőtt a város felé utaztam. Akkor nappali szolgálaton voltam. Egy ur felszállt és beszélgetést kezdett velem. Ha a kocsi bensejébe kellett mennem, akkor a hátsó állóhelyen várt, mig kijöttem és újra fölvette a beszélgetés fonalát. Harminc esztendős, sápadt férfi volt, bajuszos, nagyon előkelőén öltözve, de felöltő nélkül, noha jó hideg volt. Elmentem otthonról, a hogy vagyok — mondta, — mert feleségemet akarom megelőzni. — Igaza van — felelte és jóizüt kacagott. De nagyon sajátságos volt a nevetése, a melyet inkább egy ideges ajakrángatódzásnak lehetne mondani. — Mennyit keres Ön — kérdezte tőlem. A jenkik országában nem szokatlan kérdés, azért megmondtam a keresetem összegét. — Szeretne még külön 10 dollárt keresni? — kérdezte. Azt feleltem: igen. Kivette a zsebkönyvét és szó nélkül átadta a bankjegyet. Csak azután mondta: »Nekem bizalmam van önhöz « — Mit csináljak ? — kérdeztem. Elkérte az időtervemet, megnézte s azt mondta: »Ön ma nyolc órát utazik, nemde ?« — Igen. — Egyik túráján szolgálatot lesz nekem. A moure-utcai kitérőnél egy üreghez értünk, a mely a földalatti kábelhez vezet. Az üreg fölött egy fedél van, ezt felemelem és leszállók. — Ön az élettől akar szabadulni ? — Nem egészen csak úgy tettetem. Ha odaér, akkor húzzon fel a lyukból, még ha ellenszegülést is tanúsítanék. — Köszönöm. De ne gondolja, hogy talán elmebajos vagyok. Én ezt a feleségem miatt teszem. Akarom, hadd lássa, hogy az életemet akartam megfosztani miatta. — A felesége tehát akkor az én kocsimon lesz. — Igenis az ön kocsiján. Olt fog állni elől a kocsi vezető mellett. A szeretőjének irta, hogy ott lesz és jelt ad neki, ha jön. Barna szőrme kabátja van, amig különben is könnyen felismerheti, mert nagyon szép. Ha elájulna, vigye a sarki patikába. — Beszélt Ön a kocsivezetővel is ? — Hogyne. Neki tulajdon annyi pénzt adtam, mint Önnek. De nem akarom, hogy maguk e dolog fölött tréfálódzanak. Kérem ne beszéljenek egymással efölött. — Nem beszélünk. Rövid időre beszélgetésünk után az úri ember leugrott. Én 10 dollárral gazdagabb voltam és gondolhattam most már arra, hogy a me!sző hideg ellen való védekezésem anyagát, a papiros takarót, amelylvel törzsömet bepólyáztam, fölválthatom majd szövött, meleg ruhával. A város felé robogtunk. Helyemről észrevehettem, hogy a kocsivezető hirtelen beszélge-
