Szinérváralja, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-25 / 39. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkinl 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDDEN. Felelős szerkesztő és laptulajdonos: IF1 .Á. IB I A. 2nT ISTVÁIST A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinéruáralja“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A pletyka, (sz.) Hock János orsz. képviselő a Magyarországcimünapilap egyik közelebbi számában az emberi becsület elleni támadások szigornbb megtorlását tartja szükségesnek s erre vonatkozóan a büntető törvénykönyv szigorítását kívánja. Eléggé nem helyeselhetem ezt a felszólalást, mely az emberi becsület hatályosabb megvédését célozza, mert valóban szinte nevetségesen enyhék azok a büntetések, amelyeket a büntető törvény az egyéni becsület támadóira kiró. A becsület az ember legdrágább kincse. Annak elvesztése maga után vonja az ember elveszését. Annak megsértésével ütött seb az egész életen át — gyó- gyithatatlanul — sajog. Az elvesztett becsületet visszanyerni többé nem lehet. Ennek a féltett kincsnek legveszedelmesebb ellensége: a pletyka, mert a pletyka szülője minden rágalomnak. A legveszedelmesebb járványos betegségek ellen is tudunk védekezni, — a pletyka ellen védekezni képtelenség. A pletyka észrevétlenül kezdi meg rombolását s az áldozat legtöbbször, talán mindig csak akkor veszi észre ezt a hívatlan vendéget, amikor a megtámadott becsület roncsait többé megmenteni nemlehet. A pletyka, mint a mérgezett nyíl, menthetetlenül öl; tönkreteszi a kedélyt, az önbizalmat, az önbecsülésnek sírját ássa meg s a legtöbbször kezébe adja áldozatának a gyilkoló fegyvert. Szegény áldozat! Talán nem is botlott, talán a legtávolabb áll tőle az, amit róla hiresztelnek, talán a híresztelés tárgva egy őrült agynak legalaptalanabb szüleménye, menthetetlenül el kell vesznie, mert a pletyka irgalmat nem ismer, feltétlen áldozatot követel. Különösen a kisvárosokban szedi áldozatait a pletyka. Nézetem szerint ennek oka, hogy a kisvárosi unalmas, egyhangú élet reá- szoritja az embereket, hogy ismerve embertársa valamelyes hibáját, sebezhető oldalát, azt támadják, azon esetleg teljesen alaptalan hir terjesztésével sebet ütnek. Az élet anyagi gondjai, a gőg, a társadalmi vezethetnémség sa rangkórság mind igen alkalmasak arra, hogy mint fegyvert forgassák kezökben a pletykát, amivel saját kapaszkodásuk, emelkedésük útját sikeresen elérni vélik, nem törődve az áldozat kínos gyötrődésén, sokszor halálán. Az udvari cselszövények legbiztosabb J O fegyvere szintén a pletyka. Hány hatalmas urnák a vérpadon kellett volna elvesznie, vagy évek hosszú során tömlőében sínylődnie, csak azért, mert egy másik helyére akart jutni s ezt csak ugv érhette el, ha kegyvesztetté telte a hatalom birtokosát, semmivé tette az akadályt. De térjünk vissza a kisvárosi élethez. A kisvárosok társadalmából legtöbbször hiányzik az összetartás s oly elemekből van összetéve, amelyet az önművelődésre, a szellemi élet fejlesztésére és a lelki világ nemesítésére nagyon keveset, vagy épen semmit sem adnak. Az előkelőségnek, a kisvárosi ember gondolkozása szerint, nem a műveltség, a lélek tisztasága az alapja, ahhoz elég a teli erszény s a cifra ruha. Pedig hány és hány telt erszény birtokosa nem előkelő, hány és hány cifra rongy alatt lakik teljesen műveletlen lélek. Az úgynevezett »félmüveltség« az, ami a kisvárosok társadalmi fejlődésének a kerékkötője. A félmüveHség az, ami a kisvárosokban a pletykának elhatalmasodását nagyon elős$fgitiu. A pletyka a ki^p^sii^^ingu életben vígan burjánózhaíik, mert az önművelődésre kevés súlyt fektetnek. A regényirodalom . megismerését unalmas dolognak tartják, mert azt olvasni kell. A társadalmi estélyek, felolvasások rendezésére irányuló törekvés hajótörést szenved azoknak felfogásán, akik ilyenekre azt felelik, hogy aludni otthon is tudunk. Pedig addig a pletyka terjedésének gátat nem vethetünk, amig súlyt nem helyezünk önművelődésünkre, embertársaink lelki, szellemi világának fejlesztésére, amig mindent el nem követünk arra, hogy az egymás iránti tisztelet, becsülés a lelkekben gyökeret verjen, amig egymásban nem a hibákat, de a jó tulajdonságokat igyekszünk feltalálni. Amig ez meg nem lesz, a pletyka ellen más védekezési eszközt nem tudok, mint a megvetést és a kutyakorbácsot. A kivándorlás korlátozása. Az arczképes útlevelek életbeléptetése. Irta: Kedves József. Magyarország terűidéről az utóbbi időkben s különösen amióta a vármegyék alispánjai állítják ki az útleveleket, oly nagy arányokban vándorolnak ki a munkások jobb hazába, megélhetésüket és boldogulásukat keresni, bogy a belügyi kormány is elérkezettnek látta arra az időt, mikép ezen fontos közgazdasági veszteségekkel járó mozgalmat a lehetőségig megállítsa riasztó útjában. Az ország sajtója annyiszor és annyiféle irányban foglalkozott már ezen szociális kérdésekkel. hogy egyáltalán nem lehet csodálkozni azon, ha a különféle életviszonyokkal, népszokásokkal biró országrészekből a kormányhoz időnként beérkező javaslatok halmazaidban az elhagyta. Az elhanyagolás pedig — mint Karola nevezte — még inkább elkeseritelte őt. Állapotán az sem változtatott semmit, hogy anyává lön. Gyermekét nem igen halmozta el anyai szeretetével, mert minden mozdulata halvány arcocskájának minden vonása folyton gyűlölt férjére emlékeztette. Négv év múlt el ily szerencsétlenül, midőn Dezső, a Végi ideál, egyszerre csak otthon termett a kis városban. Nem sokáig váratott magára, már másnap olt ült a szép asszony szalonjában és Karola lángoló arccal hallgatta az eszeveszett szavakat, melyeket a tengerész tiszt sugdosott a fülébe. Miért nem mond ilyeneket a férje? Mert nem szereti. Kezdte szívesen hal- gatni az őrültségeket. Régóta nem érzett mámor fogta el. Akkor sem tiltakozott már, midőn Dezső rábeszélni igyekezett, hogy hagyja el az urát és kövesse őt egy ismeretlen világba — a végtelen tengeren túlra. És miért ne? Miért kell neki azzal az emberrel együtt élnie? Még a véletlen is segített. Vámosnak néhány napra el kellett utaznia hazulról, éppen a legalkalmasabb idő, hogy örök búcsút mondjon boldogtalansága, rabsága aranyos kalickájának. De mi lesz a gyermekével. Magával vigye? Van-e joga elrabolni őt atyjától? Nem! Gizi az atyjáé marad. De egy bucsu- csókot mégis csak szabad lesz elvinnie magával. Gyermeke fölé hajolt Gizi nyugtalanul mozgott A „8Z1NÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA Az anya. — Te még itt vagy? Mit akarsz Giziké? A megszólított, beteges tekintetű gyermek felveté bágyadt szemeit anyjára, arra a gyönyörű asszonyra, a ki hanyagul dűlt végig a gazdag hímzésű otlománon — Szerelném, ha le engem egy kicsit szeretnél! dadogd félénken a picike. — Hiszen szeretlek. — Nagyon? — Igen. — Akkor végy az öledbe és csókolj meg ? A szép asszony lehajolt gyermekéhez s ölébe emelte. — Nos, megvagy elégedve? — Oh mama, mily jó vagy te! — ujjongott a pici, karjaival erősen átszoritva a kismama nyakát. A fiatal asszony erősen szemébe nézett gyermekének. Férje arcának mása volt ez a kis göndör fő, férjének, a kit soha sem szeretett. — Most már menj Gizikéin, légy jó leányka a mama most háboritlatlan akar lenni. Giziké engedelmeskedve vonult vissza babáihoz a sarokba, a szép Karola pedig félig lezárt szemekkel dűlt végig újra az otlománon. Még igen fiatal volt, alig túl a buszon ; épen a felében a férje korának. Atyja a hadseregnél szolgált s mint őrnagy ő volt a kis helyőrség feje. Egyszer váratlanul lepte meg a pénztár- vizsgáló bizottság. Valami elfeledett kulcsért visszament a szobájába, a honnan többé nem jött ki. A bizottság a pénztárt üresen, az őrnagyot meg átlőtt szívvel találta meg. A másik percben neje már özvegy, egyetlen leánya pedig árva volt. A fényhez szokott család ajtaján most egyszerűen bekopogtatott .a nyomor. Elhagyta őket mindenki, csak Vámos líéla, Karola mostani férje maradt hűségesen oldaluk mellett. Félév múlva feleségévé lelt. Az ifjúság aranyos illúzióit mind eltemette ez az oltár előtt kimondott »igen.« Nagyon szerette anyját s nem tudta elviselni, hogy most öreg napjaira nyomorogjon. Odavelé tehát magát áldozatul. Nemsokára azonban újra föléledi keblében a múlt délibábos világa, képzeletében újra, meg újra megjelent a gyermekálmok ideálja, a délceg tengerésztiszt. Hiába volt férje gyöngéd, hiába halmozta el szeretetének egész hevével, ő csak szabadságának elrablóját látta benne. És Vámos sokkal büszkébb volt, hogysem szerelemért könyörögjön. Belétemetkezett a foglalkozásába és azt asszonykát teljesen magára
