Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-06-06 / 23. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉFIRODALMI HETILAP A párbaj. (F.) Budapesten párbajban megöltek egy embert. Hogy ki volt a gyilkos és hogy a meggyilkolt ember véletlenül gróf, egy kegyelmes ur volt, az ellőttünk mellékes. A lényeg az, hogy egy ember megölt egy másik embert. Hogy párbajban ölte meg, előttünk az is mellékes. Bárha a párbajjal szemben kifejtettük is már nézetünket lapunk múlt évi folyamában egyszer, ez a nagy port felvert, gyászos kimenetelű párbaj alkalmat ad, kényszerit, hogy foglalkozzunk vele ismét. A párbaj, véleményünk szerint, a régi lovagtornák elkorcsult maradéka. Mint ellazult, üzéreikké lett a hajdan oly nemes célú' „lovagiasság“ fogalma, úgy korcsult el és. lett becsületmentő a lovagias mérkőzés* is. Régen a haza szempontjából, a vallásért és a nők védelmeért, a gorombaság, a barbárság ellenében lett szokássá a lovagtorna; ma a vallás és a nők miatt, nagyon sokszor azok ellen, a gorombaság és barbárság urrátétele mellett az u. n. „lovagias becsület“-ért lett intéz- ménynyé a párbaj. A becsület nem természettani tárgy. Részekre nem osztható, fajokra el nem különíthető oly szilárd tulajdon az, melynek sem fokai, sem különleges vonatkozásai nincsenek. így nem lehet megkülönböztetni „lovagias“, „férfi“, „női“ stb. becsületet. Ilyen osztályozás szerint akár „üzleti“, „bírói“, „tanítói“, „nagyapai“ vagy „anyósbecsület“-et is ismerhetnénk. Mint általános érvényű volt minden időben, minden népnél, úgy általános érvényű a becsület ma is, csak a magyarázata elferdített. A becsületet csak érezni lehet, alkalmazni nem. A becsület ílyan erkölcsi tőke, melyet apró pénzre, holmi mellékes becsü- letecskékre felváltani még a mai kalmárszellemnek sem szabad. A becsület nem szorul védelemre csak becstelenséggel szemben. Ezt a védelmet pedig megadja a bíróság és nincs szükség külön intézményre a becsület védelme szempontjából. Nincs különösen ciánra, mely maga is bűnös talajban fogamzott. A párbaj nem is a becsület védelme. Egy társadalmi betegség az, mely ellen minden tisztességes eszközzel küzdeni kell. Ez a célja ennek a cikknek is. Mi tudjuk, de el akarjuk fogadtatni másokkal is, tehát terjeszteni kívánjuk azt, hogy a párbaj szükségtelen, elitélendő és kiküszöbölendő. Egy közéleti példával szolgálunk a célfta^. Egy előkelő családból született ifjú elvégezvén iskolai pályáját kitűnő sikerrel, a vele született nemes lelki tulajdonok mellé komoly tudományt, bölcs mérsékletet, mindenki előtt tiszteletreméltó nevet szerzett. Időközben elszegényedett családjának előzékeny, hű gondozója, a társaságoknak kedvelt alakja, a társadalomnak ritka jelességü tagja, szakmájának kitűnő művelője volt. Ilyen nemes tulajdonokkal biró ifjú lévén, ellensége volt a párbajnak, mert sok esetben tapasztalta, hogy az nagyon sok esetben nem a becsületet védi, hanem a becstelenséget takarja; de azért — a beteg korszellem hatása alatt — megtanult jól lőni és vívni. Egy alkalommal találkozott egy társaságban egy léha fiatal emberrel, ki testvéreinek örökségét is elpazarolván, csupán a nagy elődök emlékén tengődött, adósságokat csinált, titokban váltót hamisított s ezt a váltót az előbb leirt ifjúval is alá akarta íratni. Ez észrevevén a váltó hamis voltát, minden indokolás nélkül megtagadta az aláírást. A léha fráter addig forszírozta az aláírás megtagadásának az okát, hogy a fiatal ember képtelen volt az igazi okot ' A „Szinérváralja“ tárczája. A végzetes tál. Van Magyarországnak egy kies vidéken fekvő falucskája, mely falucska ugyan csak egyetlen egy széles utcából áll, de szép fekvése miatt oly vonzó, hogy az utas, ki egyszer átutazott rajta, emlékétől alig képes szabadulni. Ebben a kis faluban egy időben egy nagyon boldog ember lakott, ki barátságos mosolygó arcával mindenkit meghódított. Topolyi Mihály ur szeretett el-eldicsekedni azzal, hogy ő a világnak milyen megelégedett embere. Lehet, azért tartotta magát olyan nagyon boldognak, mert a faluban ő a legnagyobb és legintelligensebb ur — lévén a falunak lelkipásztora - s igy a falunak ura és parancsolója is. Egy idő óta azonban Topolyi Mihály főtisztelendő ur igen megváltozott. Szomorú ábrá- zattal járt-kelt. Ha bement a közel fekvő városkába egyet-mást vásárolni, a kereskedők részvéttel tudakozódtak egészsége felől; mire ő egy kinmosolylyal válaszolta — „köszönöm jól!“ s azzal tovább ment. Ez a változás azonban mindenkinek föltűnt. Legjobb barátai sajnálattal látták és vették észre kedves Mihály barátjuk megváltozott modorát. De mivel okát nem voltak képesek megtudni, baján nem segíthettek. Én azonban nem hagytam annyiban, hanem utána jártam a dolognak; mig aztán egy szép napon sikerült Mihály barátom szomorúságának okát megtudnom. Ha érdekli önöket, elmondom: Topolyi Mihály, már mint fentebb is emli- tettem, nagyon boldog ember volt. Sorsával meg volt elégedve. Pajtásai voltak, a kik tisztelték és szerették; házát gyakrabban felkeresték, hogy a vendégszerető embernél egy-egy jó napot vagy estét töltsenek. így ment ez évekig, mig csak Mihály ur maga nem zavarta föl csendes boldogságát. Egy vágya támadt! — Ez a vágy, ez a gondolat később annyira ment, hogy még éjszakáit is megzavarta. Ez a vágy pedig nem látszott valami elérhetetlennek, mert az semmi más nem volt, mint az, hogy nagyon szeretett volna — keresztapa lenni. Előbb várt, gondolva magában, hogy majd csak meghívja keresztapának valaki, pajtásai közül. Azonban várt már vagy egy fél évig, de eredménytelenül. Egy éjjel nagyszerű eszméje támadt. Már korán reggel a városba kocsizott. Ott addig járt boltról-boltra, mig az egyik kereskedésből diadalmámoros arccal lépett ki, hóna alatt egy jó nagy csomagot tartva. Egyenesen kocsijába ült és haza hajtatott. Mosolygó arccal lépett szobájába. Kalapját botját a szoba egyik sarkába bobta; azt a városból hozott csomagot pedig vigyázva tette az asztalra. Persze első dolga volt a benne levő holmit kipakolni, hogy meggyőződjék, nem történt-e az utón valami baja. A felső papirost nem volt nehéz levenni; annál rosszabb volt a többi selyempapirt, arról a valamiről legöngyölgetni. De Mihály ur azt oly türelemmel cselekedte, hogy egynéhány másodperc múlva láthatóvá lett egy iszonyatos nagy — tál. Örömujjongva nézegette egy ideig; aztán a szoba közepén álló nagy asztalnak a középébe állította. — „Hm! gondolta magában, ha tervem sikerül, akkor nemsokára keresztapa leszek!“ Mivel pedig harmadnapra esett az ő becses nevenapjának évfordulója, kötelességének tartotta kedves barátait és ösmerőseit egy kis kedélyes névestélyre meghívni.
