Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-23 / 21. szám
II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. május 23. < % 21. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. TvlooloniIs. o lap minden lioclclon. Főszerkesztő: ILOSVAY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők FrtBlrtN ISTVrtü és KRTONfl SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára iotézendők Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A vidéki sajtó és az értelmiség. Kiváncsiafe^V^yiínk, találkozik-e oly művelt egyélű--ki specials viszonyaikkal tisztában léUépy be nem vallaná, hogy a vidéki sajiAQi^K^ar számottevő tényezőként szerepel nigy* hatósági, mint társadalmi életünlHjeit. ^ Alig hisszuW* Egy pillantás közügyünkre elég, hogy ezt bárki is lehetetlennek tartsa, mert a vidéki sajtónak ellenőrző befolyása lépten- nyomon szembeötlő. E döntő, ez elhatározó befolyása pedig úgyszólván egyedül annak tulajdonítható, hogy a vidéki hírlapirodalom az utolsó két évtizedben oly virágzásnak indult, mely hogy bekövetkezzék, arról a hatvanas években még álmodni sem mert senkisem. Mert ugyan ki hitte volna azt, hogy mig az elnyomatás korszakában hazánk legnagyobb városai is kénytelenek voltak nem napilapot, de még egy nagyon szűk körben mozgó hetilapot is nélkülözni, addig a bekövetkezett alkotmányos aera s az ezzel felujult sajtószabadság oly impulsust adjon a hírlapirodalomnak, hogy egy negyedszázad alatt több mint félezer politikai, társadalmi s szépirodalmi napi- és hetilap álljon az egyes vidékek érdekeinek támogatása mellett a magyarság, a magyar állameszme szolgálatában, zeng- zetes anyai nyelvünkön hirdetve s térA „Szinérváralja“ tárczája. A varróleány. — Rajz az életből — Beranger vak anyósát olvastam, — akkor jutott eszembe ez a kis történet. Olvasónőim tán azt fogják mondani, nem uj dolog az, amit itt hallottunk, — de hát én Istenem, mi van uj a mai világban? Hiszen ismétli magát a történelem, a társadalom, az élet — ami tanulságot pedig e kicsi rajzból levonhatunk, az egyáltalában nem uj, mert igaz, — az igazság pedig öröktől fogva van és csak azért nem világit egyformán mindenkinek, mert legtöbben nem valódi helyén keresik. Irma a szerelemben kereste. Hogy csalódott, kétszeresen menthető. Fiatal volt, szép tizenhat éves leányka, nagy — könnyen hivő, bizalmat adó kék szemekkel, fehér sima arcbőrét még nem szaggatta föl a kétkedés barázdája, piciny ajkának gyöngéd mosolya még a boldog ártatlanság hajnal sugára volt; — ki venné hát tőle rossz néven, ki vádolná hát érte, ha csalódott. Sándor se lépte még át a férfikor választó vonalát. Alig huszonnégy éves. Fekete haja fürtökbe simulva csókolta domború homlokát, ragyogó szemei még akkor is szerelemtől égtek, tekintete még akkor is hűségről beszélt, mikor ajka belefáradt csókolni Irma piciny kezét, a melyik oly lágy szorítással tujesztve a közművelődést még a legrejtettebb, még a legfélreesőbb vidékek zugaiban is. Mit bizonyít e valóban elérhetlennek vélt nagyszerű eredmény? Bizonyára első sorban is azt, hogy a magyar nyelv, a magyar állameszme folytonosan hódit s mind-mind nagyobb és nagyobb tért igyekszik elfoglalni minden irányban. Ennek a vidéki hazafias hírlapirodalomnak tulajdonítjuk, még pedig nem csekély mértékben, hogy a legutóbb megejtett népszámlálás csaknem tiz millió magyart mutathatott fel. Azt hisszük, mitsem vonunk le érdemeinkből azzal az állítással, hogy e téren Amerika rohamosan fejlődő államai után indultunk. Amerikában ugyanis nemcsak minden város, de minden népesebb gyarmat- és telepnek is meg van a maga közlönye. Nagy azonban a külömbség a mi s az uj világ vidéki hírlapirodalmának létjogosultsága közölt, mert mig ott a sajtónak e bámulatos elterjedtségét közgazdászat! szempontok teszik mintegy szükségszerűvé, addig nálunk sokkal magasabb indokból kell származtatnunk e páratlan fellendülést, abból tudniillik, hogy Magyarországban, e legkülönfélébb nemzetiségtől megtarkitott hazában, még a legtősgyökeresebb magyar helyen is, a magyarság közepette megjelenő szerény vidéki hetilapocska is, többé-ke^ésbbé nemzeti missiót teljesít. Hogy pedig ezen hivatátását a fővárosi sajtó is készséggel ismeri el, — azt hisszük, teljesen fölösleges bizonyítani. Nap nem múlik el, hogy a vidéki sajtó kitartó működéséért a napilapok a dicséret s mondhatni a hála adóját is leróni ne igyekeznének. S ezzel csak kötelességet teljesítenek, mert ha az eredményeket mérlegeljük, lehetetlen arra a tapasztalatra nem jutnunk, hogy a vidéki hírlapirodalom igazán számottevő, tekintélyes kiegészítő részét képezi ama nagy hatalomnak, mely epithetonnal minden művelt államban meg szokták a sajtót tisztelni. S jogosan, mivel mint a közérzület, a közvélemény tolmácsa, mint napjainak, eseményeinek hű krónikása, - csakugyan a nagyhatalmasságok egyike. E mindenki által elismert szempontból kiindulva vettük kezünkbe a jelen alkalommal a tollat, hogy helybeli és környékbeli értelmiségünket, nagyobb- mérvü szellemi és anyagi támogatásra szólítsuk fel. Vannak vidékek, hol a helyi sajtót az intelligencia teljes szellemi erejével támogatja s nem merülhet fel oly közvagy társadalmi ügy, melynél ne hallatná nyomatékos szavát. Vannak ismét vidékek, hol csak úgy néha veszi fel a tollat az intelligencia egyik vagy másik tagja, ezt dott Isten hozzádott mondani s oly erősen tudott — dolgozni. Áldották is ketten ezt a kezet: az öreg anya és a fiatal szerető. Az egyik, mert az övé; a másik mert reménye van hozzá. Milyen várva-várta Sándor ezt a remény teljesedését! Mennyiszer mondta el lesütött szemekkel, vágytól lázas, szaggatott félhangon: Irma, egyedül vagy, terhes kézimunkával tengeted drága életedet. Jer, legyél enyém, élj kényelemben, nekem egyedül. Lásd, ha nap vagy, a napnak is vannak bolygói, az legyek én neked, ha virág vagy, a virágnak is van harmata, az legyek én neked ; ha angyal vagy, az angyalnak is van glóriája, az legyek én neked. Hanem Irma mindig azt felelte, napom nekem az én anyám, akinek én bolygója vagyok; virágom nekem ő, akinek én harmata vagyok; angyalom az én anyám nekem, én glóriája vagyok; ^mim lehetsz te akkor nekem? És Sándor nem mondta rá soha, hogy „leszek mind a három: bolygód, harmatod, glóriád, mert férjed leszek“ és az öreg asszony megsimogatta leánya puha haját, megcsókolta azokat a hivő szemeket és azt mondta neki: „szeress te csak engem, ne hallgass másra, üres csábításra.“ Mi haszna, ha az anya csókja csak gyöngéd, de nem tüzes, nem gyújt lángot; a kedvesé gyöngéd is, tüzes is kábító is. Mi haszna a szelíd intésnek, ha a hamis eskü sima kígyója a szerelem mindig tág résén az ártatlan szívbe lopta magát! Hiszen nyári éjen szerelmet lehel a virág is; reményt danol a fülemile is és a hitre biztat a csillagos ég is. „Most még nem lehetek a férjed kedvesem, mert az életnek ezer ága-boga van. Te varróleány vagy, én nagy ur. A te becsületed tüze nem olvasztja meg szüleim büszkeségének hideg kövét. Az élet kegyetlen a szerelem iránt, ne tegyen igy a szerelem az élettel. Szeressük egymást addig is, mig az életnek az idő fog parancsolni. Mert az idő nagyobb ur az életnél, a büszkeségnél, a haragnál. Az időnek csak a szerelem fölött nincs hatalma.“ De könnyű volt ahhoz igy beszélni, aki szeret s de könnyű volt ahhoz igy felelni, aki beszélt: Hát parancsoljunk az időnek. S mióta az időnek parancsolnak, derültebb volt az öreg asszony máskor is vidám szobája. A gondos anya hallott kérdéseket szerelemről, boldogságról, házasságról, szülői gőgről és nagy ritkán egy egy sóhajt és látta tizenhatéves bimbó leánya, hogy fejük gyönyörű virággá. Később aztán kevesebb lett a kérdés, több a sóhaj s látta, hogy tizenhatéves bimbó leánya még ki se nyillott, máris hervadni készül. Szegény anya! nem szólt, ^csak sirt, annyit sirt, hogy utoljára belevakult. Óh, de igazságos az Isten, hogy elvette szeme világát. Legutóbb nem látta, hogy halványodik az az életpiros arc, milyen fáradtan hanyatlik alá kevés munka után is az a nehéz dologhoz szokott kéz, hogy hull a könyzápor abból a kék szemből, pedig felhő még most sem látszik rajta.