Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-05-09 / 19. szám
II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. május 9. 19. seám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. MegjelezLik. o lap mlnclo» ltocidon. Főszerkesztő: IXiOSVAY G-TTS25TÁV. Felelős szerkesztők FABIAN ISTVAfl és KRTONfl SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Szinérváraljára Intézsndők Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk.- A mai ifjúságról. (Két közlemény.) I. Az egyszeri apa figyelmezteté köny- nyelmü és gavallérjátszó fiát kötelességének, mint leendő élethivatásának komoly teljesítésére, — illő leckét adva neki ilyetén viseletének elmaradhatlan következményeiről. É ne jó tanácsok osztogatása közben felhozta gyermekének a maga saját ifjú korát, példa gyanánt állítva elébe, miként kívánta meg tőle az ő atyja a magaviseletét, mi módon szigorította annak teljesítésére s hogyan engedelmeskedett ő jó atyja intésének, szóval mint kerül- tette vele azokat az idő-, pénz- és erkölcsrabló helyiségeket, melyek sem a testnek üdülésül, sem a léleknek hasznos szórakozásul nem szolgálhatnak . . . Mire a jó fiú megunva az őt kellemetlenül érintő intelmeket, eme meggondolatlan szavakra fakadt: „Ugyan derék atyja lehetett apámnak, ha azoktól a kellemes élvezetektől, miket én élvezek, megfosztotta s ifjú életét annyira kordába szorította, hogy az ifjúság igazi örömeit nem is élvezhette.“ Az apa indulatba jő s keményen visszafelel neki: „Bizony derekabb is volt, mint neked, engedetlen, könyelmü rósz portékája!“ Az apa tehát őseit dicsérte meg — és az apának tökéletesen igaza volt. Igaza volt a szó teljes értelmében, mivel az ő apja belőle engedelmesebb, gondosabb, józanabb, munkaszeretőbb embert nevelt, mint ő könnyelmű gyermekéből, kinek, mint olvastuk, hiába beszélt. Sajnos, de nagy mértékben igaz, hogy apáink derekabbak valának! Dere- kasabban megrakták fiaikat: engedelmesebb és jobbérzésü embereket neveltek, mint ma igen sokan. A te magodban áldatnak meg a te nemzetségeid! No és ha mi Ilyen könnyelműen gondolkodó, engedetlen fiakat nevelünk, mivé leend a tisztes, jó hirü nemzetségünk!? Ha a mi jó tanácsainkat — melyekre az élettapasztalat oktatott, — fiaink semmibe sem veszik, hanem jó cimboráik eszével gondolkoznak: ugyan milyen unokákat nevelnek majd nekünk? Bízvást elmondhatják még makacsabb gyermekeik előtt ők is egykoron, hogy különb, derekabb apjok volt, mint ők — s ezzel meg már minket dicsérnek meg némileg. Az igaz, a jó,, örökkön igaz és jó marad. A mi megcáfolható s helyes okokkal megdönthető, az nem volt igaz: a mi elitélhető s büntetésre méltó, az nem is volt jó soha. If jaink — tisztelet a kevés kivételnek — nem járnak az örökkén igaz és örökkén jónak utján. Uj elvek, uj eszmék, jobban mondva szokásoknak hódolva „látszani“ akarnak, mielőtt „lennének.“ — Éretlen kérkedés, nagyképűsködéssel állanak a tapasztalat mezején megérett férfiak elé, azon közmondást hangoztatva: „Többet tud ma a csirke, a tyúknál — holott a tyuk már költött és csirkéket is tudott nevelni.“ — Ilyen éretlen s megfontolásnélküli eszmékkel táplálkoznak egészen odáig, a mikor erőikkel beszámolni s igazi értéköket bemutatni idő és alkalom megérkezett. ltjainknak — ismét tisztelet a kevés kivételnek — ha kissé már kitombolták magukat, ama komoly kérdést kellene intézni önmagukhoz: Mint akarom jövőmet megállapítani? Mihez fogjak tehát? Milyen állást óhajtok egykor elfoglalni és betölteni a társadalomban? E célomat, mely utón és módon, minő elvek s minő viselet mellett érhetem el? Húsz éves ifjúnak már teljesen érettnek s elkészültnek kell lennie a fennebbi fogalmakra nézve. Teljes igyekezettel kell legalább ezen időkorban törekednie kitűzött célja felé, idejének megbecsülése, erejének, erkölcsének megőrzése, szerzeményének megtakarítása, ismereteinek gyarapítása, pályájában szakképzettségének megszerzése legyen főtörekvése, melynek elérésére bizonyos tervet kell készítenie, hogy az élet nagy és szép, nehéz, de nemes útjára megélhetés, családalapítás, hivatás betöltésére alkalmas lehessen. Eme hármas főeszme legyen irányadó minden tetteiben s a mi azt biztosítani fogja, ahoz következetesen ragaszkodnia s ha valami attól eltávolitaná azt lelke erejével Á „Szinérváralja“ tárczája. A Tálna titka. (Rege.) (Révi Győző irodalmi hagyatékából.) Mármaros egyik óriás határkövén, a Mike csúcsán ered a Tálna folyócska; ott fent a szédítő magasban, hová pihenni jár a széltől űzött bárányfelhő; honnan leszakad a sötét, terhes íelleg, nem bírva a magasságot; hol menydörgéssel felesel a büszke bérei szikla. Mintha leszédülne a kis folyó, vagy talán az avasvölgyi felséges táj varázsa vonná: sietve hagyja el a kopár romot; zúgva, csürögve, csevegve fut le a bérc oldalán, mohos sziklák közt kutatva utat a völgybe le. Szeszélyes ut! Néhol megszalad a lejtő s meredek sziklafal alatt széditő mélység tátong a magasban. Megzavarodva fut előbb száz ágra a patak, mintha jobb lejárót keresne, aztán száz kis zuhatagban lármásan ömlik alá a párkányról. Majd sziklatömeg íekszi el útját. Itt felkeresi a sötét üregeket, eltűnik a széles hasadékban, csupán egyhangú zúgása hallatszik, mintha pokoli gépházat rejtene a szikla méhe. Messze alant ismét habosán tör elő rejtekéből a titkon megnőtt patak s sziklát szakaszt kalauzul a völgybe le. És itt lent? . . . Néma a kis folyó. Fodor- talan vizét állani vélnéd, ha a belé hullott sárgult füzlevél lassú húzódással nem jelezné irányát. Sötét tükre oly mozdulatlan, oly szomorú. Olykor nagy kanyarulatokat csinál, mintha kerülné a mellette futó kis patakot, félne a zajos csevegő utitárstól; vagy talán a füzesek árnyas rejtekét keresi, melyek a völgyben elszórtan egyes családokat alkotnak s szomorúan nézik magukat a sötét víztükörben, árnyékukkal méregetve a meder mélységét. Itt a füzes szélén, vén szomorú fűz sátra alatt mély zuhogás veri el a csendet. Szomorú, tompa zuhogás, minőt a koporsóra hullott hant okoz. Széles ösvény kavarja össze a vén fa árnyékát a habbal. Messze megremeg a viz tükre s gyűrűzve hordja parthoz a fehér tajtékot, hogy aztán ismét hallgatag, mozdulatlan legyen az egész tükör. Lassan húzódik tova a kis folyó s mintha az árnyék festette volna meg, melyen átszürődni látszik, vize sötétebb, szomorúbb aztán. S ha néha leszáll is fészkéből — a vén fűzfa lombja közül — a lágy szellő, hogy végig seperje könnyű szárnyaival a víztükröt: csak alig mozdul az meg s úgy tetszik, mintha a vihar zápora sem ütne rajta oly mély tölcséreket, akkor is oly sötét, hallgatag az, mikor istenítélet jár felette. De ha a lomha fellegek megmozdulnak a Mike ormán, a csodás felleg alakok egy borzasztó szörnnyé olvadnak össze a messze bérctetőn, - legyen bár itt, a völgy felett felhőtlen az ég azúrja, - nem hallgatag többé a kis Tálna. Midőn a bérczekről már mint távoli ágyumoraj hallatszik, a mennydörgés, a vastag fellegfodrokat hegyes villám nyilallja át, mintha tüzostorral csapkodná az ég a határsértő kőszálat, mely a földi határon túl felleghon felé tör: . . . megborzadva remeg a kis folyó, mintha félne annak a hatalmas haragjától. Előbb tompán zug s fenekével felíorogva zavarog, majd iszapos habot verve, folyása megszalad; duzzadt hullámoktól színig dagad a szűk meder; nehány perc múlva az oly csendes, hallgatag folyó gátat nem tűrve rohanja be partja vidékét* tépve, törve, mi átját állja, leiszapolva, mi leborul előtte, a rét pázsitját. És a völgy verőfényben úszik e borzasztó pusztítás alatt. A tiszta kék eget a völgy felett nem foltozza legkisebb felhőfoszlány sem s a lágy szellő is a füzesek közt repked, vagy a lenyúló füzágon játszva hintázza magát. Csak midőn egy-egy mély moraj gördül át a völgyön, mint a bérei vihar futárja, sóhajt fel zizegve a füzes, mintha beszélni szeretne valamit. Ott, a vén fűz árnyában, holdvilágos estén egy jó öreg, a „beszédes Monda“ ezt regélte nekem. * * * Régen, nagyon régen, a török világban történt. Akkor, amikor Barcsai Ákos uram volt az első ember Erdélyben. (1658.) Első ember volt, mert fejedelemnek hívták, ámbár inkább csak adóvégrehajtója volt ő annak a nagy urnák, akit akkor töröknek is, pogánynak is nevezett a magyar ember a szerint, amint emberségesen, vagy pogány módra sarcolt. Tehát Barcsai uram volt a fejedelem. Katonája is volt
