Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-04-18 / 16. szám
V Ja TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, félévre 3 korona, negyedévre 1 korona 50 f, egyes szám ára 12 fillér. Nyilttér soronkint 20 fillér. IVEegjelonilt © lap minden Itodden. Főszerkesztő : IUOSVikV G-tTSZTÁV. Felelős szerkesztők FÁBIMM ISTVÁN és KflTONfl SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési díjak a „SZ1NÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Sziuérváraljára intézeodők Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Megélhetés és becsület. A megélhetés gondja folytonosan munkára, kitartásra ösztönzi az embert. Bizalommal, nagyobb reménynyel küzd, szenved az ember, hogy társadalmi lét- fentartását biztositó pozicziót teremtsen magának. A mai társadalmi fogalmak szerint minden embernek maga iránt való legelső kötelessége az anyagiakban való előmenetelét munkálni, megélhetését biztosítani. És az emberiség saját jól felfogott érdekében buzgalommal igyekszik ezt megvalósítani, csakhogy az ember ezerféle módon mozdítja ezt elő, mert arra nézve különféle módok és körülmények bírnak jelentékeny befolyással. Innen van az, hogy legtöbb ember nem csinál lelkiismeretes dolgot a megélhetés eszközeinek válogatásánál s gyakran olyan tettek elkövetésétől sem riad vissza, melyeket becsületének árán, vagy annak legalább koczkára tevésével vihet keresztül. Az ilyen emberek gondolatát a könnyelműség uralja s tettöket későn vagy sohasem bánják meg. Arra nem gondolnak, az nem lebeg lelki szemeik előtt, hogy a becsülettel szerzett fekete kenyér jobb, drágább s mindig édesebb annál a luculluzilag terített asztalnál, melynek minden darabjára a becstelenség vet árnyékot. Azt senki sem fogja, senki sem tudja elvitatni, hogy a tisztességes megélhetést leginkább a szorgalom, takarékosság, tisztakezüség által biztosíthatjuk s ha szorgalmasak, takarékosak és tiszta- kezüek vagyunk, remélhetjük, amit csak a gondviselés adhat, nyújthat nekünk, a segedelmet, melylyel becsületes igyekezetünkben bennünket megsegít. A társadalom jobbjai pedig tárt karokkal zárnak bennünket abba a kasztba, ahol tisztességes megélhetésünket munkálhatjuk s családunk jövőjét biztosíthatjuk. Még akkor is, még abban az esetben is, ha a világ balitélete félremagyarázza törekvésünket, a rágalmazók epébe mártott nyelve kicsinylőleg teszi meg nyilatkozatát; megnyugvást találhatunk lelkiismeretünk tisztaságában, melyről mindannyiszor visszapattant az irigykedés, rágalom nyílvesszője s többször, mint nem, azt sebesiti meg, a ki elég vakmerő volt azt ellenünk irányítani. Tapasztaljuk, hogy a becsületes munkást, a kötelességet buzgalommal, kitartással, szorgalommal teljesíteni igyekvőt s a ki a hamis keresettől elfordul, épen azok igyekeznek sárral dobálni, a kiknek arczárói egy elpalástolhatatlan érzés pírja sugárzik le s a kiknek a zsebében tisztességtelen utón összeharácsolt pénz cseng. Azok járnak legtöbbször fölemelt fővel, azok igyekeznek sokat ^mutatni, azok tudják keresni a feltűnést, a kik pénzért vásárolják meg a rövidlátók becsülését, a kik élelmes kapzsisággal szaporítják azt a vagyont, melyből némelykor csak azért gyakorolják a humanizmust, hogy port hintsenek a világ szemébe s kierőszakolják annak becsülését. A társadalom nem ritkán érdemet- lenre pazarolja becsülését, de többször megtörténik, hogy a felismert kapzsiságát nem ítéli el szigorúan, mert az embert pénzéért, vagyonáért értékeli. Magának a társadalomnak kellene igazságos bírónak lennie, a mely felismerné s megvédené a becsületes embert; elitélné, mocsoktalan köréből száműzné, a ki akár a szegény becsületes emberek tönkrejuttatásával, akár más tisztességA „Szinérváralja“ íárczája. A fehér kő. — Irta: Bignio Mariska. Mohos sziklafalak közé szorítva, vidám csevegéssel fut a Cserna patak, hol ezredéves hársak hullatják bele illatos virágaikat. A virágszirmok tovafutnak a habok ölén, regényes völgyutakra s hervadva semmisülnek meg egy- egy szirtfokon. A viz tovább rohan, esés közben kacagva az elhalót. Óriás fák összenőtt lombjai közt alig hatol be a napsugár, csak a viz szallag- gyöngyei fénylenek tőle csodaszép színben. A keskeny patakból kimagaslik egy hófehér kő, csodás ellentétéül a körötte levő szürke, mohos köveknek. A habfodrok nem csevegnek, midőn elérik az alapzatot, melyen a fehér kő nyugszik, ünnepi csendben lopják magukat tovább s csak a legközelebbi kanyarulatnál kezdik ismét zajos danájukat. A vidék népe e fehér kőről sokat regél. Nem a vízből nőtt ki, mint a többi szikladarab, nem is eget rázó vihar tépte le a hegytetőről, hanem egy boldogtalan ember emelt ebben, a vadregényes helyen kedvesének sirkövet. Itt álltak gyakran, nézve a Cserna patak tovafutó habjait, kutatva mély titkait a csodás szinü víznek, tekintetük egybeolvadt s lelkűk megértette egymást, - de ajkuk hallgatott, mert emberi akaratnál nagyobb hatalom tiltá meg nekik a beszédet. A leány már más jegyese volt, patrícius család sarja s az ifjú a nagy világból ide vetődött senki. Sem születés, sem magas összeköttetések. Zsebében egy szerény tanári diploma, de tanszéke még nem volt. — Senki sem ura sorsának - szólt egy napon a leány s rózsás arcát mély ború fődé, de különösen nem az egy ifjú leány, kinek élete fölött, mielőtt öntudatra ébred, mások határoznak s még gondolatait is megkötik, hogy csak azon körben mozoghasson, melyet részére kijelölnek. — Csudálatos - viszonzá az ifjú tompa hangon — hogyan lehetett ennyire csalódnom? Én önérzetes lénynek láttam önt, a ki személyével önmaga rendelkezik. — Ha ezt tenném, összeütközésbe jönnék a gyermeki kötelességgel s reám venném a hálátlanság vádját. — Ha kinyilvánítja ön, hogy azon emberrel boldogtalan lesz, szülei engedni fognak. — Fölöttem családi érdekek határoztak s ez nagy hatalom, előtte el kell némulni a szívnek. Vadregényes ut vezet hegyi erdőség között. A napsugár csak alig hat át a sürü lombokon, hol egyenes sugártölgyekből egész sorok nyúlnak oly magasan, mintha elakarnánk érni az eget. Két férfi gyorsan méri az erdő keskeny útját, követi őket két hegyi kalauz. Szó nélkül futott a négy ember egymás után, mikor egyszerre egy meredek sziklába épült falépcsőkhöz értek, melyek barlangnyilásokhoz vezetnek. Az egyik barlang szájánál gőzölgő üregből tompa moraj hallik, mintha mélyen a föld gyomrában hatalmas tűz égne, mely fogékony anyagokat forral s ennek gőze tódulna ki a sziklanyilá- sokon. Mellette még három üreg ásít rejtelmes sötétséggel, bent magasan iveződnek a sziklák s a falakat több szinü penészréteg födi. A talaj nedves, sok helyen sártócsák vannak, mert a barlang falai folyton csepegnek. A két hegyi kalauz fáklyákat gyújtott. Kísérteties fény derengett a sötét üregben. A nemes ifjú vézna tagjain hideg borzongás futott át. Félt. Ellenfele ajkára megvető mosoly vonult. Elrendezte a két fáklyásembert, hogy kellő világosságot nyerjenek, aztán pisztolyt nyújtott át remegő ellenfelének. — Uram — szól a vézna ifjú fogvacogva — ön megakar engem gyilkolni! — Nem gyilkolni akarom, hiszen kezében van a pisztoly — de meg akarom ölni! — Kettőnknek kicsiny a földteke. — De hátha mégis megférnénk rajta? ... hiszen én nem bántottam önt soha! Sok pezsgőt ittam, midőn könnyelműen beszéltem a saját menyasszonyomról, a kit ön olyan nagyon védelmezett. A férfi letette a pisztolyt, megvetéssel nézte végig azt a gyáva férget, a ki vagyon és születés nélkül a földhöz ragadna s a kinek menyasszonya az az eszményi szép leány, kit ő szeret — és szive mélyéig elkeseredett. — Jól van hát, leteszem a pisztolyokat s nem fogok erről a dologról senkinek sem be-
