Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-04 / 14. szám

2 SZINER V AR AL JA 1905. április 4. az igazságszolgáltatásnak volna valami haszna ebből a vállalkozó rendszerből? A modern kriminálisztika kétféle szem­pontból vezette be a börtönökbe a mun­kát. Először, hogy az állandó foglalkozás, a szakadatlan munka által elvonva a ra­bot, beteg lelkét a bűnös gondolatoktól megjavítsa. Másodszor, hogy az ily mó­don megjavított rabnak egy iparágban való teljes kiképzése arra az időre, ha kiszabadul kenyeret is adjon a kezébe. Csakhogy a börzespekuláns vállal­kozó ur nem igen bir érzékkel a börtön­ügy irodalma iránt. Mi köze neki a modern kriminalitáshoz? 0 a szerződő fél. Még a szentnek is maga felé hajlik a keze. Hát annak, a ki nem szent. Be­vezeti a munkamegosztás elvét, 10 rab állandóan szab, 25 fércei, 25 gépel, 5 gomblyukat köt és igy tovább. Ezt a rendszert nem változtatja a vállalkozó, mert neki ez jobb. Letelik a büntetési idő, kimegy az életbe a rab, elég szemérmetlenül még igazolványt is nyomnak a kezébe. Azután hozzá kezdene dolgozni, de mikor ő csak gépelni vagy gomblyukat kötni tud. ls mit tesz az ilyen? Ismét lop, mert hát élni csak kell. Es Uram Isten, ráfogjuk, hogy ez modern büntető törvénykönyv. Vájjon jön-e már miniszter, a ki véget vet ennek a szégyenletes rend­szernek s a kisiparost megmenti ennek az elárvult országnak? A díszvacsora. (F.) Ritkán, talán sohasem volt Szinér- váralján a tisztelet, szeretet és ragaszkodás oly mértékben kifejezve valaki iránt, mint szomba­ton este kifejezésre jutott az Szabó István és Szilágyi Tihamér iránt. A búcsúzó és a felkelő napot üdvözöltük és tiszteltük a Korona-szálló nagy termében tartott díszvacsora alkalmával. Semmi sem jellemezheti a két biró iránt táplált tiszteletet és ragaszkodást jobban, mint ez az összejövetel, melyben Szinérváraljának és vi­dékének minden rendű és rangú lakosa igen szépen volt képviselve. Bajos volna eldönteni, (mi nem is akarjuk,) hogy az uj, vagy a régi járásbirónak szólt-e nagyobb mértékben az üd­vözlés. Úgy láttuk, hogy mind a kettőnek egy­formán. Mintegy 100 — 120 ember gyűlt össze az este 8 órára tervezett díszvacsorára. Dicséret­tel emlékezünk meg a rendezőség tapintatáról, ami a tervezést illeti; mert meghívták a díszva­csorára nemcsak azokat, akik a búcsúzó és a beköszöntő járásbiróval közelebbi összeköttetés­ben állottak, hanem azokat is, kiket eddig min­den banketten mellőztek, az iparosokat és a dijnokokat. A meghívottak mind egy szálig eljöttek. Azonban midőn e tapintatról dicsérettel szólunk, nem vághatjuk zsebre azt az igazságot, hogy a kivitel — ellentétben a tervezéssel — nagyon rosszul történt anyagi tekintetben. Elég legyen csak annyit mondanunk, hogy a banket­ten legalább 40 gyomor üresen maradt s ezek a bort az esteli harangszóra itták, nem kapván a vacsorából csak a tányérokat és az evő­eszközöket. Nem tudjuk, kit terhel mulasztás e tekintetben. A meginterpellált vendéglős előt­tünk azt mondotta, hogy őt nem, mert a va­csora 50-60 emberre volt rendelve. Ezzel szemben azt hallottuk, hogy már az előző na­pokon biztosan számítottak 100 vendégre. így aztán kénytelenek vagyunk a vendéglős ügyes­ségének a terhére Írni a mulasztást. A hangulatot jellemzi, hogy az általánosan dühöngött éhség dacára a késő hajnali órákig együtt maradt a tisztelők nagy része. Talán felesleges is mondanunk, hogy a felköszöntők egymást érték és versenyeztek egymással köz­vetlenség, tartalom és előadás tekintetében. Takács László, kir. albiró volt az ünnepi, a hivatalos szónok, ki szép felköszöntőjében Szabó Istvánt, a búcsúzó járásbirót birótársai, valamint a segéd- és kezelő személyzet nevé­ben éltette. Nagy Bertalan kir. közjegyző fi­gyelmébe ajánlva az előd nyomdokait, Szilágyi Tihamért, az uj járásbirót köszöntötte fel. Ta­kács felolvasta Benedikt J. izr. főrabbi meleg­hangú üdvözlő levelét. Szilágyi Tihamér meg­köszönvén az üdvözléseket, rövid, de velős fel­szólalása után a banketten részt vevők egész­ségéért ivott áldomáspohárt. Szabó István meleghangú búcsú szavaival mély hatást ért el. szét akarta morzsolni bűntársát, azt a gyereket is, ki még az iskola porát is alig rázta le magá­ról. Jó, hogy idejekorán kereket oldott. Most talán nem lenne ily nyugodt a lelkiismerete. Hiszen az a tacskó nem volt, nem lehetett bűnös. Az asszony csábította el. Ingerelte őt a gyerek ártatlansága. Szennyes vadállat lakott abban a szépséges, hófehér testben .... A hűvös szellő valahonnan a távolból dara­bokra tördelt, zavaros akkordokat lopott fülébe. Valami ismerős nótát húztak a cigányok s a hang vitte-vitte magával, oda a zajba, a vigadók, a kacagok, a boldog emberek közé. Úgy sirt a hegedű, úgy zokogott a cim­balom : „Ki tették a holttestet az udvarra, Hej! nincs a ki végig-végig sirassa! . . . .“ A mulatozók észre sem vették, mikor leült a zöld asztal mellé az álmukból felriasztott, nyirt- lombu akácok alá. Egy részeg német munkás ember ült a szomszéd asztalnál. Rongyos volt és sápadt. Nyolc üres üveg ásitozott előtte, most tették elébe a kilencediket. Egész heti keserves munká­jának a bérét iszsza el ma. Merev, bárgyú tekin­tete beleveszett a sötétségbe, mintha gondol­kozni akart volva valamiről. Talán a holnap jutott eszébe. De a fáradt párás agy megtagadta a szolgálatot. Dühösen csapott a durva asztalra még durvább öklével, csörömpölve gurultak szét az üvegek s mindegyre azt ordította: „Komt was kommt! Mennyi filozófia f Az uj vendég mintegy villámütésre kapta fel fejét, mintha egy csöbör jeges vizet öntöttek volna végig rajta. Önkéntelenül ismételte e szavakat és jóleső nyugalom szállta meg lelkét. Érezte, hogy ebben az ostoba mondatban van a lét problémájának a kulcsa, melyet hiába keres a bölcs, pedig az állati ösztön minden indukció nélkül is tud róla. A fátum hatalma ez, melyet nem kerülhet ki senki, mely fölöttünk lebeg, mint a felhő, melyből áldásos eső, vagy jégvihar fakadhat egyaránt. Nem is ő ölte meg a feleségét, ártatlan a vérétől. A fátum a gyilkos. A fátum, rilely már kezdettől fogva gyilkosnak szánta. De hát akkor az a szegény asszony ? Erre a gondolatra lát­hatatlan kéz kezdte fojtogatni. Didergett .... hiszen akkor ő is ártatlan. Olyannak teremtette a fátum, olyanná tette az öröklött vére, vagy tudja isten mi? Ki ölte hát meg boldogságát, ki a gyilkos ? Ki ? . . . . Szegény asszony! Szegény asszony. Ha most kellene megölnie, dehogy ölné meg! Egy távolabb eső asztalnál kesergő legények mulattak. Újra az előbbi nótát huzatták a bolon­dok, mintha arra hallgatna az a rettenetes ha­talom,^ mely kénye-kedve szerint játszik velünk. És újra sirt a hegedű és zokogott a cim­balom : „Ki tették a holttestet az udvarra. Hej! nincs, a ki végig-végig sirassa!“ A gyilkos csak bámult, bámult bele a semmibe, _ aztán lehajtotta lázas fejét a hideg asztalra. És sirt hosszan és sirt keservesen . . . Cigány, hazudik a nótád! Alpári Lajof. Szinérváralja társadalmát éltette. Berinde Elek az ünnepeiteket, Takács (másodszor) a vidéki vendégeket s azok között különösen Ujfalussy Miklós, cs. és kir. kamarást és Kovács Gyulát köszöntötte fel. Dr. Miskolczy Sándor, nagy­bányai ügyvéd a helybeli (szinérváraljai ! Szerk.) ügyvédek nevében üdvözölte az ün­nepeiteket. Stern Mór humoros toasztjában ki­jelentette, hogy a régi járásbirótól nem búcsú­zik, mert emlékben ezután is együtt kíván vele lenni és éltette Szilágyit, kinek megígérte, hogy a vétiveket 6 hónap alatt, a haláleset-felvétele­ket ötszöri sürgetésre okvetlen be fogja küldeni. Ezek fejében csak azt kéri az uj járásbirótól, hogy - ha ezen felül netalán késnék egy pár hónapot, ne bírságolja meg őt. Fábián István hangsúlyozván, hogy neki sem mint lapszerkesz­tőnek, sem mint tanítónak, sem mint anya­könyvvezetőnek, sem a régi, sem az uj járás­biróval semmi baja, semmi dolga sem volt, gyermekes családi életet kivánt az ünnepeitek­nek. Takács (harmadszor) a díszvacsora rende­zőire emelte poharát. Fábián az éhen maradtak nevében - tréfásan - máskor jobb rendező­ket kivánt. Bányay József a két járásbirót, Ébert Lajos az egész bírói kart, különösen leg­közvetlenebb főnökét, Takács Lászlót köszön­tötte fel sikerült toasztjában. Majd kifelejtettük a Dr. Ember Elemér, meg az Ilosvay Gusztáv felköszöntőjét, pedig ezek képezték a felszólalások legjavát. Lipcsey Sándor is több Ízben mondott szépen sikerült felköszöntőt. Hogy igy bővebben foglalkoztunk a dísz­vacsorával, arra az ünnepeltek iránt táplált sa­ját rokonszenvünkön és szeretetünkön kívül okot adott azon körülmény is, hogy a tisztelet és ragaszkodás irántok nemcsak Szinérváralján, hanem a vidéken, mondhatni az egész várme­gyében a legteljesebb mértékben megnyilatko- ! zott. Különösen Szilágyi Tihamért százával üd­vözölték levélben, táviratban és élőszóval egy- aránt. Hogy az öröm nemcsak Szinérváralján, j hanem a vidéken is milyen szépen nyilatkozott j meg Szilágyi kineveztetése felett, annak bizony­ságára álljon itt az alábbi közlemény, mit Avasfelsőfaluból kaptunk. Az uj járásbiró üdvözlése. Azon tény, hogy kir. járásbirónak Szilágyi Tihamér lett kinevezve, az Avasban általános örömet és megelégedést keltett. O több év óta van Szinérváralján s igy I az avasiak működése után Ítélnek felőle s I j büszke lehet az uj biró, hogy ez az Ítélet reá ! nézve nagyon kedvező. Minden ember, akinek ügye volt az uj biróval, csak tisztelettel és elismeréssel nyilat­kozik az uj biró felől, a mi fényes bizonyíték a mellett, hogy O Felsége kegye s a kormány bizalma valóban erre egészen érdemes fér­fiút ért. Egy önérzetes ember, ambíciója kielégí­tését semmivel sem kereshető jobban, mint azzal, ha hivatalos működésével a tiszta igazság felé törekszik. Szilágyi Tihamér ezt elérte, mert éppen igazságérzetével szerzett magának annyi tisz­telőt az avasi román-nép közt. És ez természetes is, mert az avasi ro­mán nép az igazságos és jellemes embereke, nemcsak megbecsüli, hanem hálás is szokott lenni azok iránt. Most kérem: lehet-e szebb erkölcsi ju­talom és boldogitóbb tudat egy közhivatalnokra nézve, mint a mikor látja, hogy hivatalos mű­ködése embertársai helyeslésével és osztatlan elismerésével találkozik. Ezt elérheti minden közhivatalnok, de kü­lönösen azok, a kiknek feladata az igazságot osztani.

Next

/
Oldalképek
Tartalom