Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-12 / 50. szám
50. szám. nézni, megvetni, üldözni, félre szorítani és nem fogunk keresztet akasztani hátaira azoknak, kik ugy sem tehetnek arról, hogy nem törvényesített vonzalom gyümölcsei és a kik szülőik törvénykerülését eléggé megszenvedik gyermekkorukban, melyből a családi élet áldásthozó melege nélkül fejlődnek ki. Korunk — ugy mondják — az emberszeretet korszaka; nagy s általános lett a jótékonyság, mely menhelyet nyújt a hajléktalannak, táplálékot az éhezőnek ; nagy és sokszor végnélküli az irgalom, mely kórházat ad a sinlődőnek, tápintézetet az árvának és lelencnek. Ne csak a testben szenvedőknek legyünk hát könyörületes gyámolitói, de legyünk a lelki betegek iránt is szeretettel, könyöriiietes- séggel. És ha felneveljük a lelencet, mikor szárnyaira bocsátjuk, ne dobjuk világgá, mint törvénytelent, testét kifejlesztve, felnevelve, ne tegyük beteggé lelkét s ne azért neveljük fel, hogy azután elzüllésbe kergessük. Ne vegyük születését egy meg- bocsáthatatlan bűn alapjául. Igenis, ne azért neveljük fel a törvénytelen ágyak szülötteit, hogy azután kitaszítsuk körünkből és ne nevezzük őket törvénytelennek, mert csak a törvénytelenség emberei nem érdemlik meg az irgalmat és az emberbaráti szeretetet. Ne a származás számítson előttünk, mert hisz a legigazságosabbnak nevezett Mátyás királynak is volt egy törvénytelen Korvin Mátyása, hanem az egyéni érték legyen egyedül irányadó. Azt mondja Széchényi, hogy a rablógyilkosnak is megkegyelmezne. Kegyelmezzünk meg hát azoknak, kik semmit sem vétettek és a kik számra nézve ezren és ezren vannak és sajnos mégis „törvénytelenek.“ Ezeknek törvényesité- sét várjuk a magyart' aj igazságszeretetétől! (2) 1905. December 12. Múlt, jelen, jövő. — Irta G L. — Ha végig tekintek a volt sok úri s ma már idegen jövevények kezén levő kúriákon, elborult kebellel gondolok vissza s elmerengek a múlt emlékein, mely akarva, nem akarva, mintegy bűvös varázslattal tartja hatalmába lelkemet s mintegy káprázatos álomba ringatja gondolataimat, hol megjelennek előttem a régi daliák mellett a régi jó táblabirák becsületes és tisztes alakjai, kik fenyegető karjaikkal mutatnak az általuk vérrel szerzett, és megszentelt magyar földön emelt pálinka főzdék bűzös kéményeire. Hol voltunk s hová jutottunk ! Amily bájos emlékek fűződnek a múlthoz éppen oly iszonyatos a jelen s ki tudná megmondani, hogy mily gyászos lesz a jövő?! pitvarajtóba. Valamikor, mikor még nem volt Julcsa néni, mikor még Bogár Julisnak hívták azon is átlépett, mert nem volt ő mindig ilyen nyomorék, csak ezelőtt néhány évvel is! Julcsa néni valamikor szép leány volt. Szegénységét feledtette szépsége s az a bogár fekete szempár. Olyan szép szemei voltak, hogy a melyik legény azokba csak egVszer is bepillantott, elvesztő az eszét, nem volt annak m ugta többé sem éjjel, sem nappal; ébren, alva, mindig arról a szép szemekről ábrándozott. Bogár fekete szemeiről elnevezték Bogár Julisnak . . . A legelső legények epedlek utána; de hiába 0 mást nem tudott szeretni, mint Papp Pistái. Szerette ugy, mint senki más e világon, híven, tisztán, önzetlenül . . . szerelme csak őt ismerte . . . Istenét csak érte kérte. Ő volt mindene a világon, s mégis, mégis ő gyilkolta meg, de a tettre is őrült szerelme ragadta. A világ gonosz nyelve megirigyelte boldogságát. Bogár Julisnak sok volt az irigye, kik nem szűntek meg őt rágalmazni kedvese előtt. S a rágalmazó többnyire diadalt arat, mert a leggyalázatosabb eszköztől sem riad vissza, csak hogy célt érhessen . . . Később, miután látták, hogy a rágalmazások hajótörést szenvedtek, azt kezdték hiresz- telni, hogy Pista a biró lányához jár A rágalom talált. Bogár Julis féltve szerelmét, hitelt kezdett adni a kósza hírnek, s minden eszközt megragadott, hogy lebilincselje, hogy visszaszeresse. S mNÉRVÁRALJA Aki konkolyt vet: csak gazt arathat! A pusztulás nyomába csak sivatag keletkezhetik! Az oly nemzetnek, ki elfeledi múltját, magát anyagilag tönkre teszi, a veszély érzetén apat- hiába merül, vagy fejét veszti, nincs és nem is lehet jövője! Pedig mily ezer év van hátunk megett! Nincs a világon még egy nemzet aki hasonló körülmények között hasonló múltat ludjon felmutatni! és ezen dlcsőségteljes múltat azon áldott emlékű ősök, azon birtokosok teremtették meg, kiknek utódjai ma már legnagvovb részben végzett földesurak, a hivatalok poros aktáinak bűzös levegőjét szívják s a kiknek kezéből az ősi kúriák a nemzet testén élősködő jövevények kezébe kerültek, hogy beteljesedjenek a közmondás szavai »változnak az idők, változnak az emberek!« A fizikai törvények szerint azonban minden okozatnak, okának is kell lennie ! s ha gondolkozunk, az elpusztulás okait könnyen felfedezhetjük. 1848-ig a magyar nemzet nemcsak egy testet, de egy családot is képezett s habár az urbériség a vagyonkülönbséget feltüntette is a jobbágy s a földesuraság közt, az osztálykülönbség csak annyiban vétetett számba, hogy a jobbágy az uraság szolgaszemélyzetét képezte, de nem volt rabszolgája, sőt a szellemi műveltség és a vitézség utján nem egyszer a jobbágy fiú, vagy az egész család is az úri osztályba emel kedelt. A közvetlenség és kölcsönös ragaszkodás azonban teljes mértékben érvényesült, ugy any- nyira, hogy a jobbágyság az uraság családi ház népének tekintetett s általában ily elbánásban is részesült. Ennek természetes következménye volt, hogy az együttes működés, ha nem is mindig a jólétre, de általában a megelégedésre vezetett. A földes ur tudta, hogy gazdasága a lehelő legjobb arányba müveltetik, a jobbágy tudta, hogy szükséget nem szenved, mert a földes ur magtárja az ő számára is nyitva áll, ha a szükség hozzá bekopogtatott. Nem volt pénzintézet, nem volt váltó s az udvari zsidó mindig kéznél volt, hogy az eladásra szánt árut értékesítse, de ami legfőbb: nem kellett tartani sem az uraságnak, sem a jobbágynak attól, hogy vagyonából nehány pohárka pálinka alapján ki- becsültetik. Egyszerűség diszlett az erkölcsökben és szokásokban, puritán tisztaság a jellem és becsületben és a nagyvas hóbortja, a szédelgés ismeretlen fogalom volt a magyar társadalomban, a fény pedig esak ott csillogott, ahol erre megvolt a túlszárnyaló anyagi képesség. A volt jobbágy, vagyis a tulajdonképpeni földmives osztály saját dolgát végezte s nem barázdálta be homlokát a megélhetés goudja, mert existenciája a földes uraság jólétével szoros összefüggésben állott s tudta, hogy mig az uraságnak van, addig neki sem kell a szükségtől félni, boldog volt egyszerűségében s büszkeségének, vágyának netovábbja a »négy ökrös gazdaság« megszerzése volt. A magyar paraszt és a magyar úri osztály megbízhatósága, becsületessége világhírű vala s valóban a magyar társadalomnak ez oly kényes alapját képezte, mely kivételt nem engedett és minden egyén szívesen áldozta fel életét és vagyonát nevéért, mely magában zárta a jellem és becsület fogalmát, amely a magyarnak valóban vele született oly tulajdonsága, mely évszázadok viszontagságai dacára is tiszta magyar családoknál az életnél még ma is drágább kincsnek tekintetik. A magyar gazda mellett a kézművesnek és kereskedőnek is meg volt a maga biztos existeneiája, mert a gazda termékeit a tőke con- curenciája hiányában egyedül ők voltak hivatva feldolgozni és értékesíteni és mert a becsületes munka és tisztesség képezte erényét s miután a vallásosság morális alapján állva undorral fordult el minden a tisztességgel meg nem egyező ténykedéstől: következése lett, hogy ugy anyagi, mint erkölcsi tekintetben gyarapodott. A család alapítás volt él ■ (célja, szerette kiterjedt családját s mindegyikében egy oly segéderőt ismert, mely közös összmunkálkodása által a jólét emelkedését volt hivatva előidézni, miért is a gyermeket Isten áldásának tekinté, mig ma rettegnek a sok gyermektől, Isten csapásának érzik és éppen a iegmagyarabb földmives osztásban az egy gyermek .rendszer honosult meg, s hogy ez mily veszteség a nemzetre és közgazdaságra egyaránt, annak igazán Isten a megmondhatója. Az 1848. készületlenül találta ugy a jobbágyságot, mint a földei urakat. Kik eddig egymásra voltak utalva: elszakadtak egymástól mindkettő magára maradt segély és támasz nélkül. Mindkettő oly helyzetbe került, mint a kis gyermek, aki járni tanul. A földmives nem értett az önállósághoz, az ur nem tudott megalkudni a viszonyokkal. Természetes, hogy az ily helyzet megteremtette keserű gyümölcsét s az ebből kifolyó következmény nemcsak elkülönítette még jobban a két osztályt egymástól, de sőt egymás ellenségeivé tévé. A szerencse a bajok közepette csak az volt, hogy még nem voltak bankok, melyek hitelezzenek a birtokokra s nem voltak pálinkás boltok, — mert ha akkor ilyen van : ma már Magyarország régen Palesztinává változott volna! Másik szerencse volt a tőrvény, mely idegennek a jószág, illetve ingatlan szerzést tiltotta, s igy a jövevények sem a nemesi, sem a paraszt birtokokat el nem harácsolhatták. (Folytatjuk) Parcellázás. A magyar ember minden érzése, minden gondolata a földhöz tapad, innen szívja életerejét, innen veszi mindazt a kelléket, amit létfeltétele megkíván és csodálatos, mégis évről-évre, mondhatnánk napról-napra gyérülnek a községek lakói, a földdel együtt érző, a földdel felnevelt magyar parasztság elhagyja megszokott régi fészkét, elhagyja azt az országot, melynek szabadtságaért és lakói függetlenségéért apái annyi tenger vért ontottak. Ami még meglepőbb a dologban az a körülmény, hogy az őstermelő magyar nép olyan földterületekre tárul, ahol pedig alig érvényesítheti, a földművelésben való készségét. Ottan más világ van. Ott az ember már régen elfelejtette azt az őskori állapotot, amikor az eke szarva mellett törte meg a rögöt és seprőboronával takarta el a kikelésre szánt magot. Az óriási arányok országában, Amerikában Az előbb szelíd leány kaczérkodni kezdett, most nem hagyta kedvesét egy csókért óráig j epedni, maga ölelte keblére, — maga lehelte a forró csókot kedve-e-ajkára, s oly epedően, oly szerelmesen, oly csábítóan nézett annak szemébe . bűvölő szempárjával , . . A szerelem boldogít, a szerelem megvált. A szívre, mely talán titkos seb alatt vérzik, a j feledés enyhítő balzsamát csepegteti . . . De a mily boldogító a szerelem, ép oly romboló, ha szenvedélylyé változik át. A szenvedélyes szerelem, a helyett, hogy boldogítana, gyújt és perzsel. — A lelket mintegy önlángjával hamvasztja el. Eleinte csábit és édes álomba ringat, de a pillanat mámorának eltűnése, az érzékek csilla- pulása után a lélek a fájdalmas valóra ébred s amit csak néhány pillanat előtt őrült vágygval karolt át, most megutálva veti el magától. Pista eleinte nem akart hitelt adni a rágalomnak, de mikor látta, mint változott át kedvese, mindinkább ámítani akarja, hogy van még valaki, kit az ti gömbölyű két kar őrültebben ölel; hogy van még valaki, kit édesebb álom ringat dobogó kebelébe . . . Szegény Julis, a kétségbeesés meredekén állott, mikor kedvese elhagyta: s mindenre képes lett volna, csakhogy újra szeresse, újra ölelje kedvese . . . s mikor látta, hogy minden hiába, hogy őrült ölelése, forró csókja sem képes többé kielégíteni kedvesét, mintegy bűnbánó Magdolna, éjjel-nappal sirt, szerelme rom- j jai felett . . . Nem járt többé a fonóba, hisz olt minden leány a szemébe nevetne, s az ő arcza elégne a szégyentől. Nem ment többé a templomba, — hisz ő neki már az imádság sem adná vissza elveszett nyugalmát, eljátszott boldogságát . . . Olyan volt, mint akit átka üldöz, nem volt nyugodalma sem égen, sem földön ! . . . Lassan könnyei is kiapadtak, s könnyeinek hullásával eltűnt "fájdalma és szerelme. Még sírni ludolt, fájdalma is édes volt, mélyet forró szerelme okozott, de mióta ulolsó könnyeit is elsírta, nem gondol másra, csak bosszúra . . . Egy este, midőn a lányok a fonóból hazafelé mentek, Pisla a biróék Pannáját kisérte haza A két szerelmes a nagy suttogásban nem vette észre, mint húzódik utánok egy siri alak, mint egy élő fájdalom. A húzódó árny Bogár Julis volt, kit szerelme clvakitolt s kedvesének hűtlensége őrültté lelt. Oly csendesen, oly halkan lépett, mint a vad, mikor fél, hogy a legkisebb zörej elárulja közeledését s az áldozat kisiklik körmei közül.... E perczben mindent feledett, csak elhagyatoll- sága s kedvesének hűtlensége lebegett szemei elölt. Minden szóra ugy figyelt s ugy félt, hogy elkapja a szél, mielőtt hallaná. Valahányszor közelebb húzódtak egymáshoz, azt hitte — hogy megőrült s mikor ajkaik érték egymást, mint sebzett vad ugrott elő s egy velőt rázkódtató sikoly ulán Pisla halva rogyott össze, — a Julis őrült kaczajjal elfutott. Panni zokogva veté magát a tetemre, csók
