Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-12 / 50. szám
TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre G korona. Fél évre 3 korona. Negyedévre 1 korona 50 fillér. Egyes szám ára 12 fillér Nyilllér soronkint 20 fillér. MEGJELENIK MINDEN KEDD E N. Főszerkesztő: ILOSl/AY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők: FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemény és küldemény valamint az előfizetési dijak a „Szinérváralja“ szerkesztőségéhez Szinéroáraljára küldendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Törvénytelen. A magyar fajban, elmondhatjuk önhitegetés nélkül, benne gyökeredzik az igazságszeretet. Törvénykezési épületeinek legrégibbjén is ott láttuk a felírást a homlokzaton: Justitia regnorum fundamentum . . . Sőt az igazságérzet okozta felhevü- lés sokszor túlzásba is vitt bennünket. Ha valami jogtalanságot fedeztünk fel, kikeltünk önmagunkból, haragra ébredtünk és a jogtiprást megtoroltuk irgalmatlanul és szigorúságban aránytalanul. Akit- jogtalanságon kaptunk, attól nemcsak a szivünk fordult el, de boszus gyűlöletünk ezer fulánkját éreztettük vele. S aki részrehajlatlanul igazságos volt, azt örök emlékezetünkbe véstük, életét krónikába fontuk és érzelmeinket átszármaztattuk apáról fiúra. így él ma is például Mátyásról korának ama sokat jelentő szálló igéje: Meghalt Mátyás király oda van az az igazság! . . . De nem lett oda. Csak a kor, mely a dicső királyt bírta, hitte, hogy olyan igazság nem lesz többé az országban, mint a milyent ő osztott népének De az igazság, a jog él most is és élni fog, mig az emberben székel az agy és az agyban a lélek. Korunkban bár sok igazságtalanságot kell lenyelnünk és lenyeletnünk, de azért érezzük az igazság erejét magunkban, akár ha ártatlanul szenvedünk, akár ha másokkal szemben igazságtalanságot elkövetnek, vagy elkövetünk. No, de most taktikázunk, taktika parancsol a háborúban, a politikában, a kormányzásban, a taktika, ez az elismert, törvényesitelt modern szemfényvesztés! No, ne térjünk el tárgyunktól. S mert az igazságérzelről s ennek kifejlődötlsé- gérőí beszéltünk, szolgáljon e czikk témájául e kornak s igv nenzetünk társadalmának egy általános igazságtalansága, mely a durva kegyetlenséggel határos. Ha valamire rásütjük a törvénvle- lenség bélyegét, az minden magyar emberben megvetést, haragot, elfordulást, makacs ellentállást, sőt megtorló harcot eredményez Megvetést és elfordulást a törvénytelenség elkövetői ellen, makacs ellenállást a törvénytelenség érvényesítésével szemben s megtorló harcol az igazság nevében azok irányában, kik a törvénytelenséget törvénvnyé akarják emelni. E szó tehát »törvénytelen* magában rejt mindent, mitől szivünk s lelkünk távol tartja magát. A mi törvénytelen, az igazságnélküli és joglipró s igv erőszakos ártalmas, ami pedig erőszakos és ártalmas: az gonosz. Es most kérdem, miért ne vegyük akkor a nem társadalmi formák szerint kötött vagy egyáltalán nem kötött házasságok leszármazottjait lörvenyteleneknek. Mi a szabad szerelem hívei nem vagyunk és nem lehelünk:; sőt kijelentjük, hogy a magyar társadalom moráljának általános fejlődését abban látjuk, ha a vadházasságok ma még szomoruságos és megdöbbentően nagy számát évről évre kisebbíteni tudjuk. Legyen alapja a házas életnek, a családalapításnak szintén a törvény, a törvényesen előirt forma, mert hisz ha ezek a formák nem léteznének s nem lennének kötelezők, a tiszta szerelem ocsmánv szeretkezéssé fajulna, a tisztességes vonzalom pedig szertelen erkölcstelenséggé, melynek romboló hatása széjjel vetné e társadalom tisztességét. Épp ezért el kell Ítélnünk azokat, kik az állam és egyháztól egyaránt megkövetelt forma helyett a büntetlen, de bűnös szabad utat választják. De lesújtó Ítéletünket nem szabad átvinnünk a nem törvényesített vonzalom hajtásaira. Elítélhetjük és kizárhatjuk társadalmi életünkből első sorban a vadházasságban élő anyát, másodsorban az atyát, de nem sújthatjuk ezek ivadékait. Ne bélyegezzük meg ezeket törvényteleneknek. Mert rosszul és igazságtalanul cselekszik e kor, mikor hasonlóan az elmúlt századokhoz, a törvénytelen együttélés ivadékait szintén törvényteleneknek minősíti, kiknek a társadalomban az üldözöttek és a meglüröt- tek szerepe jut. Váljék a »f tlyuhajtás«- ból bármily tudományosan képzelt ember, országra szóló tehetség, acélozott erős minta jellem, becsületes és nemes érzelmekkel teli szív, szemeinkben az mégis csak törvénytelen ivadék marad, pedig csak az az ágy, melyből született, volt törvénytelen. S ha az az ember állami szolgálatba akarna lépni, ha sikerülne is célját elérnie, a közönséges szamárlétrán sem tud felkapaszkodni az ő általános tehetségével, vagy akarna a társadalmi életben érvényesülni,ha származása kitudódik, a tisztességes családok bezárják előtte ajtóikat. így lesz azután nyomorulttá és igy fecsérlődik el sok nemes anyag és igy válik annyi nemes lélek a társadalom e kíméletlenségének áldozatává. Pedig ez a társadalom legmélyében gyökeredző hiba, melyet önmagunkból kiirtani csak a legnagyobb akaraterővel lehet Első sorban önleküzdéssel az idegenkedést kell a magunk és mások leikéből kiirtani, azt az idegenkedést és lenézést, melylyel minden törvénytelen szülöttel szemben viseltetünk. S ha ez- el tudjuk érni, ugv nem fogjuk már let A „SZINÉRVÁRALJA“ TÁRCÁJA. Bogár Julis. Irtózatos rut téli éjszaka. A vihar őrült ka- czajjal vágtat hegyen-völgyön kérésziül; mintha megakarná mutatni, hogy nincs ami hatalmának ellent állana. Még az ablakoknak is oly erővel ront, pedig a szegények sohasem bántották . . . De meg is látszik, hogy ő az ur: az egész faluban egy lelket sem látni. A bakter kunyhójában aluszsza csendes álmait, jobbnak látja ezt, mint lármázni e bomlott éjszakába ... A kuvasz is deszka pavillonjába vonult s onnan porol a széllel, mért veszekszik oly bolondul ? mért hordja a havat épen az ő tanyája elé'?. .. Csak olykor-olykor vakkant egy-kettőt, de újra elcsendesül, hisz jól ismeri, aki az ajtón kijött a gazdája leánya az ... De hová mehet ily viharban, mikor mindenki örül, ha meghúzhatja magát a »barátságos meleg szoba« egy valamelyik sarkában. Hova ? hát hova menne máshova mint a fonóba ? Nem gondol ő széllel, viharral, hideggel, zughal miatta a vihar, lehet hideg, azért ő nem marad el; jól tudja, ott lesz a ki keblére öleli, akinek szeméből kisugárzó tűz feledteti a nagy hideget, aki subájába lakarja, s akinek csókjáért elmenne a világ végéig is. No de azért is siet oly nagyon, nem néz se jobbra, se balra, s minél tovább halad, kis szivecskéje annál sebesebben dobog . . . keble, lázasan zihál, hisz már alig néhány lépés s ott lesz. Látszik is. már a kis kunyhó, melynek ablakán a pisla mécs halvány világa dereng át a százados naptár ragaszain . . . »Hallani is már a kaczajt,« s közbe-közbe éles sikoltást Alkalmasint elesett az orsó, s a csintalan legény sokat kér váltságdíjul érte; de az enyelgés nem sokáig tart, a legény megelégszik a kért váltság felivel; hisz jól tudja, megkapja a többit is — kamatostul . . . Már a dal is kihangzik, amint felcsendül néha: Hullámos zöld búzába Hangzik a pitty-palatty, pitty-palatty ! Fürjecske vár párjára, S azt mondja, hogy soha, soha cl ne hagyj! Én is kérlek édesem, Légy az enyém, légy hívem . . . Ha a szived, mint az enyim úgy érez, Boldogságunk örök lesz . . . A kis ány már egészen a pitvarajtóhoz ért, midőn egyszerre felsikoltolt: — Jaj Julcsa néni, de megijeszteni mit keres kend itt ? . . . mért nem megy haza ? — Csitt! . . . Csi't! . . . galambom ... a szeretőmet várom . . . — A szerelőjét ? . . Jaj, Julcsa néni. hiába várja kend, nem jön az el többé soha, jó dolga van annak ott. — Olt ... olt . . . de csak alszik . . . Csitt! . . . csitt! Hátha eljönne a galambja, mit csinálna Julcsa néni? A szegény nyomorék mintegy átszellemülve néz a leányra, úgy tetszik, mintha álmodnék. Maga sem meri hinni ezt . . . Néz . . . néz . . . hosszan, elmerengve, s ajkán önkényleien mosoly látszik s öröm könye ragyog . . . Nem szól, csak az aláhulló két könnycsepp beszél arról a nagy boldogságról, mely szivét eltölti, mely keblét dagasztja ... Oh ha még egyszer keblére ölelhetné azt az alvót, aki föl nem ébred többé soha! Majd ismét elkomorul, szemeiből újra az előbbi megtört sugár tör elő s kezét ajkára emelve suttogja . . . — Csitt! . . . csitt ! . . . galambom ... a szerelőmet várom . . . — Szegény Julis, várhatod le a szeretődet . . . akkor jön az vissza, ha már mindnyájan meghalunk ... De nini . . . most veszem észre, hogy elbusitolt. E közben a kisház ajtaja feltárul s egy nyalka legény átöleli a leánykát s eperajkára egy forró csókot nyom — Csakhogy ill vagy te »szivem csicsergő madara «... Már azt hittem, hogy nem jösz . . — Csili! . . . csitt! . . . galambom ... a szerelőmet várom . . . — Hej. Julcsa néni, várhatja kend azt akár az iiélet napig — s ekkor átölelve a leány karcsú derekát, bemennek a kisszobába s a szegény Julis egyedül marad . . . Ott guggol a kis ajtóban . . . nem szól, csak olykor, ha a szél vadul felkaczag, akkor is csak annyit mond: — Csili! . . . csitt! . . Szegény Julis eljön ő a legnagyobb hóban) a legnagyobb viharban is a fonóba s olt leül a
