Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-31 / 44. szám
2. ___________________________________________SZINÉRVÁRALJA. .gényü gyét tekintjük, s nem igyekszünk más módon s az osztó igazság arányosabban kimérő, mindenkit részesítő eszközeivel oldani meg az ügyet, tartanunk lehet, hogy e tekintetben a hazai városok között az utolsóelőtti helyet sem vindikálhatjuk a magunkénak. Legcélszerűbb volna a szegényügyet pótadó utján rendezni; de mig az bekö- vetkezhetik, támogassuk minden tehetségünkkel azt az áldásos intézményt, mely aZ igazi emberszeretet szent nevében határos kötelező jótékonyságot gyakorol a szegény gyermekekkel szemben: támogassuk a „Szegény Iskolás Gyermekeket Segélyző Egyesületiét. Az árva, és a munkaképtelen szülőkkel bíró, iskokába járó szegény gyermekek felruházásánál különösen sokat tehetnének a jobb helyzetben élő családanyák akkor, ha viseltes, de kijavítható vagy átalakítható ruhadarabjaikat nem a potom árat adó zsibvásáron áruitatnák, hanem az ily nemes célra ajándékoznák. Ily ruhadarabok ajándékozása — mivel az a készpénz kiadást ke- vésbitené — az illető adományozó részéről ép oly jótétemény volna, mint a készpénzbeli támogatás. Egy magasabb érzésű nő keblében a honszeretettel egybe van kötve a közszellem, azon erény is, melynél foga ő, magában értetődvén, minden női hivatása határai között, emberi közönséges érdekek s nemes- célú intézmények iránti érzést is táplál s azt különös alkalmaknál tettekkel is bizonyítja. Az idegen nyomorúság s az idegen se- gedelémhiány enyhítése mindig különös szép része volt a valódi magyarnői hivatásnak. mint tudjuk, magyarnőink a jótékonyság célszerűbb gyakorolhatása okából városaink csaknem mindenikében női egyesületekké alakultak a segítség nélkül szükölkö- dők támogatása végett s a testi, lelki, erkölcsi nyomorúság tekintetében már fölötte sok jót tettek. Ezt kérjük mi és várjuk jótékony egyesületeinktől és városunk minden jólclkü igaz műveltségű, a kor és valódi emberiség szellemét felfogó nőjétől. Ha ezen, a magukkal jóltehetetlenek érdekében tett kérésünk fogékony szivekre tatáit, ha mindnyájan egy és közös akarattal sietünk támogatni ama laukadást nem ismerő, nemes szivü polgártársainkat, kik fáradnak azon utón, melyet a még romlatlan lelkű, de sápadt arcú kicsinyek könyei áztatnak. Isten előtt kedves dolgot cselekszünk, a nyomor fájó érzetére balzsamot viszünk s nemcsak a szegényügynek, de a közgazdaság közegészség és közerkölcsiségnek s közvetve önön magunknak is használni fogunk. Ajánljuk ezeket meggondolásul most a tél küszöbén mindazoknak, a kik szivük nemesebb érzelménél fogva érdeklődnek városunk szegényügye s a szegényügyet támogatni hivatott egyesületek nemes céljai iránt. Sursum corda! Halottak napján. E nap kizárólag a halottaké, a kik kedvesek és szentek előttünk. E nap egyedül az övéké, a mikor megelevenűl a csendes temetőkert, a mikor élet pezsdiil a halottak zajtalan birodalmában. Bús emberek csüggedt léptekkel, könnyező szemekkel járnak-kelnek a néma lián ok, a nesztelen sirok között. E nap a halottaké. Elzarándokolunk sivár | országukba, felkeressük hangtalan magányukban és koszorúkkal borítjuk rideg hantjaikat s meg- gyujtjuk leiki üdveikért a mécsest. Ott térdelünk a csupasz rögön, szeretetteink sirnyoszolyái mellett, bocsánatukért esdekelve, a miért tán életükben megbántottuk őket; ott térdelünk a süppedt sir felett, igaz könnyeket ontva, áhitatos foliá. bau k ny >rögve az Úrhoz, i 1 og/ nyújtson cnyhiiietet. vigaszt, adjon gyógyító j irt, malasztot. Beláthatatlanul nagy választófal áll az örök pihenők nyugalmas világa és az élők lármás birodalma között. Mily más a halottak neztelen országa! A néma temető a hamisítatlan egyenlőség, a valói i demokrácia végtelen bizodalma. Az egyedüli hely, hol megsemmisül, elenyész megannyi baj, bén it, keserűség, hol az emberi gyengeségek, kicsinyességek, mint gyűlölködés, kufárkodás, irigység és álszenteskedés a semmiségbe vesznek, hol a leggyámoltalanabb, legszegényebb ember egyenrangú a leggazdagabb, legtekintélyeseLb úrral. Az örök pihenők egyszerit birodalmában láthatjuk, érezhetjük: minő kicsiny az ember és minő nagy az Isten. Csupa fájó, tépő, bús gondolat forr az agyban, merő bánatos, facsaró, marcangoló érzés dúl a szívben Szüntelenül előttünk lebeg sorsunk vigasztalan jövője, a nagy vég, hol meg kell állanunk. . . . Erezzük végig borzongani testünkön, lelkűnkön az elmúlás leheletét, suhogó szelét és egyre emlékezünk az elmúlásra, életünk méla akkordjára a halálra. . . . Habár a boldogságból, örömből nem is egyformán jut ki részünk; a fájdalom, a szomorúság i összehoz, együvé kapcsol benünket. A búban, gyászban nincs különbség közöttünk, lett legyünk bár földhöz ragadt koldusok, avagy fényes paloták hatalmas urai. A halál nem ismer rangot, polcot, osztályt és fokozatot. Egyképen bánik velünk, kér- j lelhetetleniil, irgalmatlanul. 1905. október 31. Szeretetteink hantja mellett tanuljunk Isten félni és embert becsülni. Az Urba vetett szilárc hit és bizalom, a felebarátok iránti nagy szerété edzi a szivünket, acélozza a lelkünket. Szünjör meg az örökös ádáz tusa, elkeseredett háborúskodás a mit egymás ellen folytatunk a betevő falatért. Legyen vége a testvérharcnak, kenyéririgységnek. A határt nem ismerő egoizmus, az egymás ellen való áskálódás helyébe lépjen az irgalorr a könyörületesség, az önbálványozás, a kajánság nyomában lépjen a szánalom és humanizmus. Legyünk egyenesek, nyíltak és őszinték. Tiszteljük és szeressük egymást és ezt tartsuk be nap-nap utáni életben s ne csak akkor kezdjen ez nézetünkké lenni, mikor egyazon fájdalom, egyazon bánat, egyazon érzés hoz össze benünket. Maradjunk mindenha a mellett, hogy felebarátain ka tisztelni, szeretni és becsülni kell, mert a földi életünk nem nyúlik a végtelenségbe, a halál benünket is megálljt utunkban. Féljük Istent és szeressük embertársainkat akkor majd megnyugszunk az elmúlás szomorú gondolatába, s akkor majd vigaszt találunk az isteni igében, hogy: Feltámadunk! I Woíkenberg Károly. I 1829—1905. I A félelmetes kaszás ítéletét nem lehet megapellálni. Ha ez ellen is volna jogorvoslat immár néhai jó Wolkenberg Károly bátyánk nem aludná még örök álmát a hideg őszi eső áztatta sirhant alatt. Még mindig látnék megszokott kedves alakját, amint fürgén lépdelve halad az utcán, vizsgá- lódóan ho.'do va köri.l tekintet szemüvege alatt. Még mindig látnók zsinoros bundájában sietve igyekezni a bírósághoz, kezében kampós botjával, melyet nem azért hordott magával, hogy arra támaszkodjék, hiszen erre nem is volt szüksége. Úgy látszott, mintha botjával akart volna nyomatékot adni a komoran összeráncolt homlokaiból és haragos tekintetéből kilövellő szigornak. Talán a világot akarta avval megtéveszteni, lelkének s etd- sége felöl. De hiába való volt minden igyekezete, mert még a gyenge emberismerő is észrevelle rajta azt a jóságot, melyet szép kékes szürke szemei kisugároztak és a, melyet hasztalan igyekezett el- rejie.ii szigorú tekintete mögé. Csak egy jó emberével kellett találkoznia, csak egy kedves gyermeken akadt meg a tekintete — egyszerre felragyogtak a jóságos szemek, egyszerre el is múltak a haragos redök és mosoly jelent meg az ajkak körül, melyek még egy perccel előbb haragos kitöréssel fenyegettek. Csak a halál szigorú Ítélete tudta lesújtani Wolkenberg Károlyt. Amíg perelni kellett és lehetett, addig sohasem hagyta ő magát. Perbe szállott —• ha kellett — az egész világgal. De dacolt az enyészettel is, mely sokáig nem tudott rajta diadalmaskopni. Még csak egy pár hónappal ezelőtt egész fiatalos és eleven volt. Magas kora dacára megMialatt társam más lovak után nézett és útleveleinket láttamoztatta, én az állomás folyosóján maradtam, e hely néhány lábbal magasabb volt, mint a piac és teljesen uralta a jelenetet. Lengyelországban a tüzesetek nem ritkák, de ha egy zsidó ház ég, csakis a zsidók sietnek oda, csak ők segítenek. A katholikusok mozdulatlanul nézik, — nem minden titkos öröm nélkül, — hogy pusztul el Ábrahám fiának „rosszul szerzett vagyona.“ Ez az embertelenség, ha nem is menthető, de megmagyarázható az izraeliták kiváló szerzési dühe által. Kereskedői ügyességük folytán magukhoz ragadják e szerencsétlen tartomány jövedelmének legnagyobb részét; a nép már eredetileg szegény, de a nagy mérvben elterjedt uzsora egészen kifosztja mindenéből. A mészáros neje és gyermekei a piac közepén guggolva, jajveszékléssel hasították a levegőt; kutyák ugattak, lovaink, melyeket kifogtak, örömmel rázták csörgős nyaklóikat, mig az újabb helyettesek hámjaira most aggatták fel a minden nagyságú csengettyűket, — ez együttvéve kiállhatatlan hangzsivaj volt. Betömtem füleimet. E percben láttam, hogy a zsidók a kezökbe ragadott bútordarabokkal őrülten rohannak ki ajtón, ablakon egvaránt; fehér füsttömeg töltötte meg a helyísiéget, melyeket elhagytak. Vörös sugár törf át a füstgomolyon, a belső berendezés gyűlt ki. Némi csend állott be egyszene. Az ily pillanatban mindig van valami ünnepélyes. — Milyen szépen ég! — szólt- mellettem higgadtan egy nagy szálas kozák, szürke sapkában-. Ránéztem . . . nyugodtan füstölt rövid szárú ínakra pipájából; összetett kézzel és épen nem rejtegetett örömmel szemlélte a tüzet, de szemei hunyorgatása mutatta, hogy nehány pohár palin- , kával többet ivott, mint kellett volna. — Szerencsétlenség! Szererencsétlcnseg! . . J — kiáltott fel kétségbeesetten a mészáros. A piac közepén állott és rémültén nézte siró családját. Haját tépte és a fülei melleit göndör fürtök lázas mozdulattal élénken lobogtak a szélbe. — Szerencsétlenség! ordított utána karban a többi zsidó. — Bent felejtettem öreg anyámat! — jaj- ; veszékelt a szerencsétlen. — Veletek hittem, — szólt nejéhez, ki rémülten hozzáfutott, legkisebb gyermekéi karján tartva, — Hol van ? — kiáltott rá a többi. Kétségbeesett mozdulattal a házra mutatott s arcát szoknyájába rejté. Nem nevettek többé, mert bármennyire zsidó, de asszony volt, A bal szobába Van, —* szólt a zsidó, — a tűz még nem ért el odáig ... . Mentsétek meg barátaim, folytatá-kétségbeesetten, könyörgő hangon. Barátjai, kik eddig segítettek, a lángokra tekintettek, azután egymásra néztek kérdöleg és . . . elhalhattak. — Menj érte magad, — ordított rá egy csavargó a tömegből. — Vagyonon! felét adnám annak, aki megmenti, — kiáltott a mészáros kezeit tördelve, — mentsétek meg. barátaim a szegény öreget, mentsétek meg jó uraim ! És most a lengyelekhez fordult. Senki sem mozdult. A hosszú kozák szomszédom megmozdult, azután habozott, végre a mészáros elé plántálta magát, de bizony tántorgott egy kissé. — Semmi ostobaságot, — szólt, a pipa még mindig a szájában vott. — Mit is adsz, he bemegyek érte? — Öt ezüst rubelt barátom, őt ezüst rubelt ! Az egy élő Istenre, öt ezüst rubelt! — Az nem sok, — szólt a kozák. — pe végre is nincs időnk alkudni. Ugy-e hallottátok mind ? — kiállta a többi felé, — ugy-e hallottátok, őt rubelt mondott ?! Helyeslő moraj futott a tömegen végig. — De csak akkor, ha kihozod, — szólt a zsidó a katona karjába kapaszkodva; — ha nem, akkor nem ígértem semmit. — Marha! — röffent rá a kozák, — hisz nem is mulatságból sétálok a tűzbe. Hát hol is van az az aszott boszorkány anyád ? — Az ágyban, a balszobában a sarokban. — jó! — dörmögött az orosz — Segítsen
