Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-31 / 44. szám
II. évfolyam. Szín érváralja, 1905. október 31. 44. szám. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, fél évre 3 korona, negyedévre 1 kor. 50 f., egyes szám ára 12 f. Nyitttér soronkint 20 fillér. Megjelenik e lap minden kedden. Főszerkesztő: ILOSVAY GUSZTÁV. Felelős szerkesztők : FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dr. A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és küldemények valamint előfizetési dijak a „SZINÉRVÁRAUA“ szerkesztőségéhez Sz.-váraljára intézendők. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Sursum corda. Közeledik a zordon tél, az évnek azon szaka, a midőn az ént béri társaság szellemének legszebb virága' nyílik: a könyörü- let. kikkor legkirívóbb az Ínség, a legszánalmasabb a nyomor. Nincs fájdalmasabb látvány a didergő, nélkülöző embernél s nem lehet valami szivinditóbb, mint félmeztelen, aszott képű, szederjesé vált sá- padtságu gyermeket látni zord téli időben. Valóban, kinek e sanyarú állapotok tudatára és láttára meg nem indul a szive, a kit közönyéből ki nem ragad az a gondolat, hogy hány apa és anya ölén esd hiába nem csak száraz kenyérért, de meleg téliruháért is éhező és didergő gyermeke, az nem érdemli meg az ember nevet. A társadalom jólétnek örvendő egy része igyekszik is meghozni áldozatát arra az igazán szép és magasztos célra, hogy enyhítse az Ínségben levők szenvedését és nyomorát. Nemcsak a fő, hanem a vidéki, valamirevaló minden nagyobb városban számtalan módon nyilvánul a jótékonyság, az emberbaráti könyörület. Itt is, ott is számos egyesületet látunk működni, mely tömöríti a jószivü embereket, a kik aztán nem százakat, de ezreket gyűjtögetnek jótékonycélokra. Asztaltársaságok és mulatságot rendezők fáradoznak nemcsak a nagyabb városokban, de még a vidéken is egész éven át, hogy ilyenkor a tél küszöbén és folyamán egy-cgy kis körben gyakorolhassák a legszebb erények egyikét. Mint tudjuk, városunkban is kerülnek olyanok, kik tőlük telhetőleg igen rókát tesznek, hogy szegényeinket, különösen a fél és teljes árvákat s a munkaképtelen szülők iskolába járó gyermekeit némi ruhasegélyben részesítsék, amilyen különösen az u. n. Rongyos-egylet; de a jótékonykodás eddigi és jelenlegi állapotával — habár elismerjük is a jóakaratot és nemes szándékot — nem lehetünk megelégedve s nagyon idején valónak találjuk, hogy különösen a maguk hibáján kívüli okok miatt szenvedő s magukkal még jóltehetetlen iskolába járók és még ennél kisebbek nyomorának hathatósabb enyhítésére felhívjuk azok figyelmét is, kik — habár boldog helyzetben vannak — még ez ideig a valódi emberszeretet nemes oltárán soha és semmivel sem áldoztak. Az itt, minálunk szokásos segélyezésekről és azok módjáról, kivált ha azt más városokéival vetjük egybe, azt lehet mondani, hogy az nem tud kiemelkedni a közönséges alamizsna osztogatás színvonalából ; és pedig azért ntnn, mert ez alamizsna osztogathatás is társadalmunk egy, nemesebben érző és korral együtt gondolkodni biró, a jótékonyság oltárán áldozó részének nemes megadóztatásával jár; a másik túlnyomó nagy rész közönyös és könyörtelen marad a saját véréből való vér iránt is, nem igyekszik változtatni és könnyíteni a szegények Ínséges helyzetén. Egy szó, mint száz, ki kell mondanunk: társadalmi jótékonykodásunk terjedelme azért nem lehet kielégítő, mert a terhet társadalmunknak csak egy része, még pedig inkább az a felerész viseli, melynek anyagi ereje csekély az adat nagyságához képest. Mi, kik ez alkalommal és ez ügyben fübsólalással élünk, azok közé számítjuk magunkat, a kik nem divatos hivalkodásból, hanem emberszeretetből gyakorolják a jó cselekedeteket. Mondhatjuk: ismerjük városunk közönségét. Figyelemmel kisérünk mindent és igy azt is, hogy kik hova és mily jótékonysági oltárokon áldoznak. A tény, mit látunk, igen szomorú és pedig azért, mert a tapasztalat azt igazolja, hogy ép akik leginkább tehetnék, aránylag alig vesznek részt a szegények segélyezésében, úgy szólva, kerülik'az irgalmasságot kérő oltárok szivét megnyugtató meleg tűzhelyének környékét. így aztán mi lehetne természetesebb, mint az, hogy közönségünknek azon része viseli az önmegadóztatás édes terhének legnagyobb arányát, mely maga is nem ritkán elég keservesen keresi meg a saját és övéinek nélkülözhetetlen szükségeseket. Ily módon és terjedelemben gyakorolható jótékonykodás mellett igazi közös forrásból származó jót soha sem tehetünk s megmaradunk mindig a közönséges alamizsna osztogatásnál. Pedig ennél nem szabad megállapodnunk, ha az emberszeretet nem csupán az ajkaknak divatos jelszava, hanem érzelem, igaz érzelme a nemes sziveknek. Városunk az országnak nem a legutolsó városa. Ezt szeretjük is néha és néhol nagy garral hirdetni. Ha azonban városunk sze„SziQérváralja tárcája.“ Roudniai zsidó. Grevville Henritől, Francaiéból: IPOLY. Gyorsan haladtunk át Lengyelországon — sürgős és fontos dolgaink hajtottak; azután e lapos, mocsáros s igy egészségtelen vidék, mely Minks és a bothniai öböl között elterül, egyátalán nem csábítja maradásra az utazót, városok és falvak a végtelen hosszú ut mellett majdnem mind egyformák, csakis a korcsmák és a házak számában s a templomok nagyságában különböznek egymástól. Szégyenünkre bevalljuk, hogy egyedül a postaállomások megpillantása ébresztett bennünk örömet, melyek ugyan nem igen nyújtottak festői látványt. De ha az ember siet, ezer kellemetlen akadály áll az útjába. Ha gondolkozunk, belátjuk ugyan, hogy az akadályok akkor is mutatkoznak, ha nem sietünk, csakhogy ily esetben nem vesz- szük észre. Most azonban a sors üldözni látszott minket, mert két előfogati állomásból az egyiken sohasem találtunk postalovakat készletben és hol egy óráig, hol félnapig várnunk kellett, azon a minden fontosság nélküli mellékuíon, nem is ütközhetnek meg rajta. Esetleg az utóbbi napon meglehetősen haladtunk. — Attól félek, valami nagy baj vár reánk, — szóltam mosolyogva utitársamhoz, — hacsak a végzet meg nem elégelte már kínzásait. Alig hallgattam el, midőn a postakocsis félig felénk fordult a bakon s ostornyele hegyével egy városkára mulatott, melyhez közeledtünk. — Ég — szólt igen higgadtan. Az ég alján csakugyan rózsaszínű fény mutatkozott, mely egészen elsötité az északi ég sajátságos világos kékjét. A várost tagozott körrajza élénken emelkedett el a háttértől óriási füstgom- olyok kíséretében, az orosz templom fehér vas kupolája visszaverte a sugarakat, mint valami rosz- szul foncsorozott tükör. — Mi e városka neve ? kérdém a postástól, ki hatalmas ostorcsapásokkal biztatta lovait. — Roudnia! — szólt. — Ez Róudnia mezőváros. Minden orosz vagy lengyel paraszt előtt há« rom egymásmellé sorolt ház Város, Ha templom is áll köztük. Roudniában pedig két templom volt, egyike katholikus. A fogat élénken űzve, csakhamar a fehér- vörös-feketére festett vámsorompót érte, mely össze volt kötve az egész várost környező korláttal; egy zsíros forma ruháju hivatalnok beszedte a vámot, nehány érthetetlen szavat kiáltott, az utat elzáró gerenda kötelességszerüleg az égfelé emelkedett. E kormányzóság több utjain vannak még ily kezdetleges akadályok, dacára, hogy az orosz állam a legtöbb ily vámjogot — legalább a keresett országutakon —- már beváltotta. Postakocsisunk rá- paskolt lovaira, melyek maguk is vágyódtak már mielőbb istállóba jutni : vágtatva rohantunk két vagy három igen piszkos és rósz kövezetü utcán j keresztül. Ordítozó tömeg futott ugyanazon irányban a tűz felé és attól kellett félnünk, hogy elgázolunk egy-egy féliucczat Zsidót, kik kétségbeesetten ordítva és hosszú kaftánjaikat emelve, előttünk törtettek a vész felé. — Zsidó ház égi — szólt postásunk tovább űzve lovait. Min ismered fel ? — kérdé társam, — Érzik a zsírja; — válaszolt a huncut és röhögött teli torokból. Kocsink gyorsan befordult egy sarkon, közel volt a feldöléshez és azután megállóit a posta előtt. v: Csakugyan egy szegény zsidó mészáros faháza volt, mely a piacon, szemben velünk égett; a szerencsétlen hitsorsosai bútorát az ablakon ha- jigálták ki. A tűz az épület hátsó részében dühöngött. Az épület homlokzata még egészen sötét volt, ellentéte a közeli égés átható világának. Néhány kékes füstoszlop azonban már áthatott a tetőn és jósolni látszott, hogy az állalános lángtenger nem késik soká. pgHf* Mai szil maiik hoz <*g;y no^yodh moü^ileí sas* csatolva.
