Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-24 / 43. szám
II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. október 24. 43. szám. Előfizetési árak: Ejtesz évre G korona, fél évre 3 I.o.ona, negyedévre 1 kor. 50 í., egyes szám ára 12 t. Nyilttér soronkint 20 fillér, megjelenik e lap minden kedden. Főszerkesztő: I LOSVAY GUSZTÁV Felelős szerkesztők s FÁBIÁN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és Küldemények valamint előfizetési dijak a „SZINÉRVÁRALJA1' szerkesztőségéhez Sz.-váraljára intézetniük. dr. | Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. Valami a hiúságról. A hiúságnak igen furcsa és bolond ötletei vannak: befogja az emberek szemét és az orruknál fogva vezeti őket. Ha azután egyszer valakit hatalmába kerített, annak azt kell tenni, amitő akar: hajlongni, csúszni, mászni, vagy kidüllesztett mellel büszkén járni-------de főképen mindég másnak lá tszani, mint a mik valóságban vagyunk. A hiúságtól megszállott emberek mindenre képesek, csak igazat mondani nem tudnak. Mert hát az igazság olyan, mint a tiszta viz: lemossa az emberekről azokat a szép színeket, a mivel hiúságuk kifestette őket. Az ilyenek — az ilyen hiuságos emberek azután mindent arra használnak fel, hogy jelentéktelen énjüket emeljék vele . . . Ha egy előkelő egyén fogata végig robog a piacon, ők hangosan és büszkén — hiuságos büszkeséggel — emlegetik nevét, mintha a legjobb ismeretségben volnának vele, mig másrészről szegény rokonaik feje felett átnéznek. Komolyan gondolkodni tudó okos embert ritkán száll meg ez a betegség és e hiúság nagy betegsége, a melyről ugyan néha nevetve szoktunk beszélni . . . pedig . . . pedig épen olyan félelmetes baj ez, a hiuságos élet, mint valamely járvány, s valósággal járványos betegsége, nehezen orvosolható rákbetegsége az egyesek, a csal.idők életének, sőt igen veszedelmes betegsége korunk társadalmának, mivel sok és súlyos baj terem nyomain. Például: gőgös elbizakodottság, felfuvalkoclottság, puf- feszkedő pénzszomj, magának az egyéni becsületnek helytelen fogaim a, laza élet, hamis váltó, sikk isztás és végre öngyilkosság. Minden kornak megvannak a maga helytelenségei, képtelenségei. A jelen kor felette bővelkedik ezekben, de talán egy sincs annyira kirívó, mint a hiuságos élet szülte helytelen felfogás az egyéni becsületről, mint a beesületérzés megőrzése, megvédése modern értelemben véve. Valóban a becsület fogalma talán soha sem volt any- nyira elfeledve, mint éppen korunkban. A legmagasabb körüktől az aljasodásba elmerült csőcselékig gyakran csak a hiú szenvedélyek változása határozza meg azt. Olvastam valamely üioxipp nevű embertől, ki a becsülctvesztés szégyenében, hogy az eltűnt serleg elorzásának gyanúja terhelé* megölte magát. Mi most már mosolygunk az ily balgaság felett, pedig a korunkban feltünedező ha o ilóan nevet égés példákon már meg sein ütKözünk. A fizetésképtelenné lett kereskedő főbe lövi magát, „mert ezt a becsület kívánjaa megszégyenített katona karajába dől, „mert már becsülettel meg nem élhet; a pótvizsgán megbukott gymnasista dk k a Dunának megy, „mert oda a becsülete;“ a csalódott szerelmes leány méreggel pusztítja el magát, „mert folt esett becsűidén“ stb. íme! mindeme példái mindem api életünknek mi mást hirdetnek hangosan, mint a hiuságos életet, ... hí ságot az egyes szivében, a család körében, a társadalmi téren egyaránt! A hiú ember mindenáron a tömeg fölé akar helyezkedni, ezért bármi módon magára vonja a figyelmet . . . Udvart teremt m i á ik apró hiúkból, kik dicsőítik, bámulják, utánozz k. A nagy hiú felfújja magát, büszke szerfölött, hogy őt valakinek tartják; e-képzeli, hogy hiszen ő mindenre de mindenre képes, méltó, tehetséges . . . 0 belőle ez is, az is válhat, . . . az apró hívek dicséneket zengnek róla: „lángész, zseni, született diplomata.“ . . . A lapok, az újságok is Írnak róla, megemlítik nevét, itt volt, ott volt, ezt tette stb. . . . O meg szórja a pénzt, a mások pénzét .. . magas álláshoz jut. Egyszerre azután rájönnek, miből költekezik a nagy hiú . . . nem bírja elviselni, hogy a jövőben szegény ember módjára éljen, inkább ki- végzi magát. Az apró hiúk szétrebbennek, újabb bálványt keresni, mert hiszen ők abból élnek, a mit hízelgéssel keresnek s büszkék reá, hogy vannak, kik szavuknak hisznek. , Fér.iák, nők, gyermekek egyaránt hódolnak a hiúságnak. Ez készteti őket, hogy tehetségüket, jövedelmüket túlhaladó kiadásokat tegyenek. Sokan elvonják maguktól a tápláló ételt, csakhogy öltözékre teljék, himes ruhákra- jusson pénzük. Egészség, családi béke, lelki nyugalom — mely oly megnyerővé teszi az arckifejezést — mind mellékes dolgok, a fő, hogy öltözékükről, ruházkodásaikról ítélve többnek látszanak és tartassanak, mint a mik. Sőt a hiúság, nem éri be azzal, hogy a külső megjelenésben csal, hamis szellemmel is keresi a feltűnést. Kölcsönzött élcek, jól betanult ötletek, plagizált rögtönzések röppentyűivel kápráztatja az egyszerű, becsületes embert. Száz hiú ember között alig van egy, ki nem épen azon tulajdonokról szólna legtöbbet és legszívesebben, melyeket nem bir és nem épen azon dolgokra--szerezné meg a legtisztább elveket magának, melyekre nézve érzi, hogy oly elvekre nagyon is „Sziotn/áralja tárcája.“ Átok. Szegény asszony! Égette az a levél a lelkét és sokszor átgondolta a két esztendő óta történteket. Szerették egymást. Azt hitték, úgy lesz mindig. De a leányt szülei máshoz erőszakolták. Az ifjú kiállóit párbajra a fiatal férjjel. Azt hitte megöli, s akkor övé lesz az imádott leány. Nem úgy történt, — a férj sértetlen maradt, az ifjú kapott egy jelentéktelen sebet ahhoz a másikhoz, a retteneteshez, a szinte elviselhetetlenhez, mely marta — a zzivét. A házas életük mindazáital nem volt hosszú. Amit az ifjú karja nem tudott, elintézte azt a végzet. Rövid egyiitílét ntán a fiatal férjet elragadta neje mellől a halál. . . . S minél jobban perzselte a lelkét az a level, annál határozattabban tökélte el, hogy nem szabad a régi viszonyt felújítani. De nem leit volna asszony, ha nem akart volna játszani a tűzzel. Ad- dig-addig játszott, mig elégelte a szivét. Ismét elolvasta a levelet : „Most, mikor az az ember meghalt és nem akad; lyozhatja meg szerelmünket, most még rútabb játék >í űz velem. Egy bizonyára érvénytelen j esküre hivatkozva, melyet lázban, öntudatlanul rebesgetett a haldokló fülébe, kiszegez az országidra. hogy kacagjanak rajtam az emberek, hogy kigunyoijanak! Miért! ? Csak azért, mert egy ördögi lelkületű szép asszony szeszélye igy akarja! Legyen irgalommal, ne űzzön gúnyt legszentebb érzelmeimből, hanem adja ki az utamat, hadd végezhessek undok életemmel!“ Háború kelt a lelkében. Meg kellett esküdnie* hogy nem fogja többé ismerni ezt a férfiút. De a mikor érzelmének minden szálával oda volt kapcsolva hozzá? Amikor éjjel-nappal folyton együtt van vele, ha azóta, -- azóia- — nem is látta szemével ? Mit tegyen ? Az íróasztalon levélpapír, ténta, toll. Hogy csábítgatják. Bizsereg ujjábán a vér. — Eh! Nem állhat ellent, írnia k 11, hadd legyen legalább pilla* naínyi nyugt i felkorbácsolt, kiűzött lelkületének. Hogyan peregnek a sorok, mily lázas, ideges futamom, szalad végig a keze a kis levélpapiroson, így nil Most csak gyorsan elküldi még! Ah, mi boldog érzés! Leszakadt a rablánc és szabadon lélegezhet fel ismét, oly sok idő után. * * # Megint elmúlt, vagy két esztendő. Bánky Klára most n ár felesége Zombory Ferinek. Egygyek voltak testben, lélekben. Nem zavarta semmisem a boldogságukat. A férfi úgy szerette a feleségét, mint még akkor, régen, — ha lehetne, még jobban. Az asz- szony meg igaz szivével, érzésének egész melegével ragaszkodott hozzá. Fogazalmát elfelejtette,tpsak férjének és alig nyolez hónapos kis leánykájának élt. Bánky a hivatalos órák után sietve rohant haza, hogy gyermekével eljátszhasson. Boldog volt. Odahaza lehetett gyermekeivel, nejével. Olyankor úgy el játszadoztak hárman, mindha apa-anya szintén a kis Ellyke korát élnék. . . . Rügyeztek a fák, a természet megifjusodott. Ellyke kikerült a bölcsőből. Tipegett-topogott s kezdett már csacsogni Kiára asszony és férje nagy örömére. A férj egyik karján a kis Ellykét tartotta, a másikkal gyengéden átölelte bájos felesége derekát. Majd igy szóh: „Ma két éve. Lásd, te kis feledékeny asszonyka ugy-e nem is jutott az eszedbe, hogy ma a házasságunk évfordulója.“ S mielőtt az asszony felelhetett volna, hevesen megcsókolta. „Igazán, ma két esztendeje? No lám drága uracskám, mégse felejtettem el, csak nem tettem még róla említést.“