Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-29 / 35. szám
35. száni. II. évfolyam. Szinérváralja, 1905. augusztus 28. TÁRSADALMI, GAZDASÁGI LS Előfizetési árak: Egész évre 6 korona, fél évre 3 korona, Főszerkesztő: j A lapra vonatkozó mindennemű közlemények és negyedévre 1 kor. 50 f., egyes szám ára 12 f. ILOSVAY GUSZTÁV. küldemények valamint előfizetési dijak Nyilttér soronkint 20 fillér. Felhős szieszták: a „SZINÉRVÁRALJA“ szerkesztőségéhez Sz.-váraljára intézendők. Megjelenik e lap minden kedden. FABIAN ISTVÁN és KATONA SÁNDOR dl*. Hirdetéseket mérsékelt árakon közlünk. A pálya. Néhány nap múlva csapatostul mennek az iskolákba a haza jövő reményei. Mennek azért, hogy tiz hónapi szellemmi munka bizonyítékait hozzák majd vissza magukkal, mely az erőnek és nemes kitartásnak meghozza idővel a maga szép kalászait. Meghozza a családapáknak a gondokat is, különösen a középosztályban, ha a fiú nem jól tanul. — Félünk azok jövőjétől, akik nevünket fogják örökölni. Pedig oly túlságos nagy okunk még nincs a kétségbeesésre, ha gyermekeinkből nem nagy urakat, hanem müveit és szerény embereket akarunk nevelni, akiknek nem képezi óhajtásukat ama bizonyos takarón túl lyujtózkodni, amely alá őket a gondviselés kegyelme juttatta. Nem szorul bizonyításra, hogy ma a középosztálybeli értelmiség szolgáltat legtöbb és legderekabb müveit polgárt a hazának. El is értünk ahhoz az időhöz, a mely csak úgy ontja a jognak, bölcseletnek, gyógyászatnak doktorait, a tudományoknak nagy tettekre hivatott bajnokait és a közhivatalnak való szellemi erőket. A hivatal hajhászók száma megdöbbentő módon szaporodik, de nem a hivatalok száma. Ezt a körülményt jó lesz megjegyeznünk azzal, hogy lejárt már az az idő, midőn a hivatalnokot oly nagy urnák tekintették, mint a 48-as évek előtt, hiszen akkor csak ősi virtusból vállalt a nemes ember hivatalt, az ősapák fundus instruktusa megmentette őt a kenyérszerzés nehéz gondjaitól. Meg kell jegyeznünk, hogy közhivatalokat ma megélhetés végett vállalunk s ezek a tultöinöttség nyomasztó versenye alatt állanak és hogy ma már igen nagy számban vannak olyan minősített hivatalnokok, a kik állás hiányában Sanyaró Vendel dij- noki kosztján és lantján zengik: „Délben aluszom, álmomban ebédelek.“ Az ősi hagyományok kifolyása az, hogy a közhivatalnokot bármily magas képzettségű kereskedőnél, gyárosnál különb műveltségűnek tartják. — Az utóbbi 50 év alatt sokat haladtunk szellemileg, de ipari haladásunk nem tartott lépést politikai fejlődésünkkel s ma is igen sok akadály áll a hazai ipar felvirágzása előtt, a melyek közül legnagyobb az, hogy képzett iparosaink nagyon csekély számuak, úgy, hogy bátran elmondhatjuk, hogy e téren a kínálat sokkal csekélyebb, mint a kereslet. Vannak még bajaink, a melyek különösen a kisipar fejlődését megakadályozzák, a miknek következtében aztán kisiparosaink versenyképtelenek, elmaradottak, pedig tekintve, hogy hazánk ma még csak földmi- velő állam, a melyben az ipar és kereskedelem csak most kezd lassan fejlődni, — a jövő csak a müveit és képzett iparosoké lehet. Nem szabad azonban e dolgot félreértenünk; nincs szándékunkban azt mondani, hogy a ki hivatást és tehetséget érez magában más pályára, — az is iparos vagy kereskedő legyen, azt sem óhajtjuk, hogy fiainkat az Írásra és olvasásra megtanittatva, odaadjuk valamely falusi „majszter ur“ mellé, aki aztán a gyermeket két év alatt csizmadiatudorrá avatja fel. Mi képzett, müveit iparosokat óhajtunk hazánk boldo- gitására. Végeztessük el a fiúval valamelyik középiskola négy alsó osztályát; vizsgáljuk meg, mily előhaladást tett a tanulmányokban s ha látjuk, hogy a fiú nem nagy érdeklődést tanúsít Hellász és Róma dicskörü istenei és klaszszikusai iránt, ha nem törődik vele, mily szép meséket irt a jámbor Phaedrus, stb. stb. — tisztában lehetünk azzal, hogy a fiúból sohasem lesz kiváló embere a klasszika philologiának. Megtehetjük, hogy erőltetjük a fiút a Helikonra, de bizony abban nincs köszönet; ez a dolog rendesen felsülést hoz reánk. A vége az lesz, hogy a fiú nyolcadik osztályig nem képes haladni még akkor sem, ha a tanár urakhoz évenként 5—6-szor is elzarándokolunk amnestia kieszközlése végett. A tapasztalás szerint ilyenkor, hogy a képzelt „rangot“ megőrizzük fiainknál, benyomjuk valamely irodába, a hol aztán eleinte megtűrik, később néhány forint fizetést is adnak neki s bár e pályán a félig sem végzett embert előhaladás ma már alig kecsegteti, megnyugodva gondoljuk, hogy most már „SziQén/áralja tárcája“. Első bál után. Dobogó szivvel, a kis szűzies keblek gyermekded, ártatlan hullámzásával lépett a kis Elzácska először a nagy, a világos bálterembe, ügyes rendező karján. Valóban elragadó volt 1 Éjsötét fekete szemei kint a vak éjbe ragyogó csillaghoz, piros ajkai harmatporos, bársonyos szegfűhöz hasonlítottak, fekete haja lebilincselte a a szemet s oly jól esett rajta elmélázhatni, törékeny virágszerii karcsú termete és egész lénye, megjelenése epesztő halk sóhajt csalt ki a férfiak kebléből; üde, kecsessége, modora, kedélye a menynek kapuját látszanak ostromolni; hol üdv, hol kéj, gyönyör nem teremnek úgy, mint ez angyali lény ölében ! De hisz a leányok általában 8 talán különösén Elzácska nem í; közönséges halandók, ők a menyországból a földre szállt, az emberek közé vegyült tündérek, kik ölükben hordják a mennynek, magukba rejtik egy kiszakított darabját a paradicsomnak. A francia kisasszony, kinek figyelme a mellett, hogy hivatva volt a nagyvilágba lépő kicsi ártatlan angyalkára ügyelni, nehogy valami ügyetlenséget kövessen el egy esetleges titkos imádója — arra is kiterjedt, hogy maga a kis Elzácska se botoljon meg a nagyon síkos parketten, s ne kövessen el valami ostobácska dolgot. A papa alig hogy be tekintett a terembe s miután örömsugárzó arccal végig nézte leánykáját, ki egy derék fiatal emberrel csevegve ült a gouver- nante mellett a pamlagon, kiment a mellékhelyiségekbe és több barátaival poharazás mellett társalgóit. ^ A kis város valamennyi ifja igyekezett a bájos kis Elzácskától egy táncot nyerhetni. A kicsike jól mulatott, boldognak érezte magát. A szünóra után a papa elbúcsúzott leányától, a gouvernantenek nagyon szivére kötve drága kincse ügyét és — elment, Kedélyén valami ború ült, mit redős homloka és szemei komor tekintete árultak el. Elzának is feltűnt, azonban a cigány ráhúzott a hegedűre, táncba vitték, s elfeledte az- apa fedőit homlokán. Már az égboltra szaladt föl a regg parázs pírja, midőn a gouvernant, nem engedett a sok marasztalásnak, hazakisérte a kicsikéjét, mint ő nevezni szokta, Hazajövet, a lehető legnagyobb csöndben tértek szobájukba, nehogy a szomszéd hálóban alvó papa fölébredjen ; halk búgásba csevegve a történtekről, dobták le ruháikat, —■ Elzácska első báli ruháját. Aztán elfujták a lámpát, rózsás arcára húzta a selymes takarót; csöndes lett a szoba, csak az alvók hosszas, halkzaju lélekzete volt hallható. Első bál utáni álom, szűzies örömizgatott agy által festett, rózsafűzérekkel, mirtussal telehím- zett édes álma az életről egy tizenhat éves virágszálnak, ... Magasan sütött be a februári napsugár, mikor Elza kinyitá álmoskás szemeit. Alig akarta elhagyni a kényelmes ágyat, dé hisz hogy is ne, mikor e párnákon feküdt angyali fejecskéje az első bál után. Majd fölül, széjjeltekint s elgondol a tarka- szinü képekre, melyeket mámorában, ittasultan az éji tobzódástól, hódolattól, melylyel szépségének tömjéneztek, — festett ki kis fejecskéjének zabolátlan fantáziájával s melyek még ott fognak maradni akkor is, miután már az utolsó rózsa és szegfű, melyeket ez éjen szakitának hófehér keblére, — elfonnyadtak, elszáradtak. Boldog tudatlanság. Mit tudja ő, mit jelent az első bál, a francia kisasszony igen jól tudja s keserű mosoly jelenik meg szép ajkán; önmagát mosolyogta,
