Szinérváralja, 1905 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1905-08-22 / 34. szám
pótolhatja, mintha általa egy cselédet takarít meg? Tehát, ha nem is vesszük tekintetbe a kötelességérzetet és a humanizmust, melyek az iparost kötelességének teljesítésére késztethetik, már saját hasznára való tekintetből sem szabadna ezen kötelességet elhanyagolni. A mostani iparos- tanoncok képezik a jövő iparos-osztályt s jövőben az iparosok olyanok leszm k, a minőkké őket jelenleg nevelik. S hogy a jövő iparos osztálya hivatásának mindenben teljesen megfelelhessen, arra csakugyan nagy szükség van, mert egyrészt a nagy verseny s a kedvezőtlen üzleti viszonyok, másrészt pedig a folyton terjedő és tért hóditó gyáripar, az iparosok helyzetét úgyis egyre nehezebbé teszik. Ha az iparosok a válaszfalakat, melyek őket a társadalom többi osztályaitól még mindig elválasztják, ledönteni akarják, akkor arra kell igyekezniük, hogy az ifjú nemzedék, kié a jövő, a társadalomban egy kiváló helyet foglaljon el, de arra műveltsége és intelligenciájánál fogva méltó is legyen. Hortoványi Géza. Dr. Fényes Antal. 1880—1905. Megrendül a gondviselés bölcsességébe vetett hitünk, megnyugvás helyett fellázad fájó lelkünk a kegyetlen sors végzései ellen, midőn mélyen lesújtva körül álljuk egy ifjú koporsóját. Egy ifjúét, ki derék volt szorgalmas és lélekben nemes, egy ifjúét, kit mindenki szeretett és aki mindenkit szeretett. Mi nyugtat mégis mi nyújt nekünk vigasztalást, midőn a halál kérlelhetetlen kaszája éppen azt éri, ki közöttünk legjobb és legnemeseöbb vala; azt hijta, ki még ifjú volt és aki ifjúságának erejével, lelkének egész hevével tört elő szép reményekkel kecsegtető pályáján; de itt közben jobbra és balra tekintve, lelkének jóságát bőven árasztá maga körül, anélkül, hogy egy percnyi szünetet tartott volna előrehaladásában azon cél felé, melyet maga elé tűzött. Mi nyújthat megnyugvást és vigasztalást a mélyen sújtott szülőknek, kik szerelmes gyermekükkel együtt sírba szállni látják sok szép reményüket melyeket méltán fűztek hozzá. Dr. Fényes Antal a fehérgyarmati kir. járásbíróság aljegyzője, folyó hó 15-én hosszú és súlyos szenvedés után meghalt 25 éves korában. Meghalt és mély gyászba borította szüleit és testvéreit, mély gyászba borította nagyszámú rokonait és gyászba borítva mindenkit, aki őt ismerte és mert ismerte — szerette is. A legborzasztóbb kór emésztette és ágyba döntötte a még nem rég életerős és deli ifjút, el- hervasztva a remények himes virágait letarolva a mező ringó kalászait. Kórágyán súlyos betegségtől kinózva nem szenvedései és nem a korai elmúlás szomorú gondolatok sújtották lelkét, csak az a tudat fájt neki, hogy ő, ki rövid életében mindig azon volt, hogy másoknak örömöt okozzon, betegségével oly mélyen szomoritja, olyan mélyen sújtja szerető szüleit, testvéreit és barátait. Tanulmányait elvégezve, megszerezte a jog- tudományi doktorátust és azután aljegyzőnek neveztetett ki a fehérgyarmati járásbírósághoz, Szinér- váraljáról eltávozva magával vitte mindenki szere- tetét és ragaszkodását. Rövid ottléte alatt hivatalnok társainak is kedvence lett. Nagy ambícióval és szorgalommal, — melyet tanulmányai közben is tanúsított, -- töltötte be uj hivatását, azonban csak pár hónapig élvezhette fáradhatatlan buzgalmának jól megérdemelt gyümölcseit. A súlyos betegség, melynek csiráit már rég óta magában hordozta, ágyba döntötte. Szülei haza hozatták, ahol aztán 2 hónapi szenvedés után meghalt. Még a nyári nap forrón tűzte sugarait a földre ; még a fák nem hullatták lombkoronáit s ő már is elment azon ismeretlen tartományba, melyből nem tér meg az utazó. Halálának hire óriási részvétet keltett, nemcsak azért, mert ifjan pályája kezdetén ragadta el a halál, hanem főleg azért, mert olyan közszeretetnek, sőt — mondhatjuk — népszerűségnek örvend tt, aminőt ritkán tapasztalhatunk még idősebb i embereknél is. Gyászos halálával sirba szállott nemcsak a szerető szülők öröme és remény, de sirba szállott a legjobb barát, a szereíetre méltó gavallér, a társaságok kedvence és az aggtól és ifjútól, a szegénytől és gazdagtól egyaránt szeretett jó ember. A család a következő gyászjelentést adta ki: Fájdalomtelt szívvel és mély bánattal tudatjuk, hogy szeretett unokánk, fiunk, illetve édes testvérünk dr. Fényes Antal fehérgyarmati kir. já- rásbirósági aljegyző reményteljes pályája kezdetén 25 éves korában 1905. évi augusztus hó 15-én j este 11 órakor hosszas szenvedés után öröklétre szenderült s hült tetemei a szinérváraljai róni. kath. sirkertbe 1905. évi augusztus 17-én délután 4 órakor fognak örök nyugalomra helyeztetni. Az elhunyt drága halott lelki üdvéért a gyászmise 1905. évi augusztus 17-én délelőtt 9 órakor fog a helybeli római katholikus templomban az Egek Urának bemutattatni. A korán letört porhüvelyének legyen örök nyugodalma! Kelt Szinérváralján, 1905. augusztus 16-án. Fényes Béla és neje Papoley Matild mint szülők, Özv. Papoley Antalné szül. Lengyel Mária nagyanyja. Fényes Irma és ifj. Fényes Béla testvérei. A gyászba borult családi hajlékban felállított díszes ravatalt valóságos virágtengerrel árasztották el a társadalom minden rétegébőt a halottas házhoz sereglő gyászolók. A temetési szertartást e hó 17-én d. u. fél 5 órakor végezte Frank József főesperes-plebános fényes segédlettel. Az elhunyt t sztetére összetö- mörülf ad. hoc énekkar gyászdalokat énekelt. A koporsót — eddig még Szinérváralján nem látott — óriási emberádat vette kiirül. Ott volt a helybeli kir. járásbíróság teljes számban. A fehérgyarmati kir. járásbíróság képviseletében Bakó Ferenc és Tóth Jenő, Szinérváraljáról és környékéről rang- felekezet és nemzetiségi különbség nélkül rengeteg ember; A dr. Fényes Antal iránt táplált szeretet- ben mindenki egybeforrott. A megható szertartás végeztével, mely alatt szem nem maradt szárazon, az" elhunyt jó barátai karjaikra vették a szürke érckoporsót s úgy vitték ki a róm. kath. sirkertbe, mig a gyászkocsi a szebbnét-szebb koszorúkat vitte. A koszorúk közül ezeket láttuk: Drága jó gyermeküknek — bánatos szülei. Felejthetetlen jó testvérünknek — Irma és Béla. — Drága unokámnak — Nagyanyja. — Igaz fájdalommal — Béla bácsi és családja. — Szeretett Antikánknak — Papoley Gyula és családja. — Drága jó Antikánknak — Laci és Erzsi. — Szeretett Antikánknak — Lajos és Urna. — Barádsá- god sok örömet, halálod nagy bánatot okozott Béla barátodnak. — Isten veled édes pajtás — Guszti. — A feledhetetlen jó barátnak — szerető kartársai és barátai. — A kedves jó Antikának — Endre bácsi. — A legjobb barátnak — Nagy Bertalan és családja. — Rokoni szeretetünkkel távozol — Sztáncsek János. — Feledhetetlen hivataltársunknak — a fehérgyarmati kir, járásbíróság személyzete. — Pályatársunknak — a szinérváraljai kir. járásbíróság tisztikara. — A hű rokonnak — Tury Sándor századósné. — Szeretett rokonnak — Mártonffy és neje. — Kedves öcs- csének — Papp Endre. — Koszorút küldött még a Gerber és Losoncy család, Jacskovics Gáborné és Ditrich Ilonka stb. Mikor a temetési menet beláthatatlan hosszú sora elhelyezkedett a temetőben, rövid ima és ének után lebocsátották a drága halottat a sir rideg ölébe. Megrendült kebellel álluk körül a ny.tott sir amint az első göröngy tompa dobbanása megérité füleinket, kitört belőlünk az addig erőszakkal visz- szafojtott szivszoritós fájdalom. Férfiak, nők hangosan sírtak, zokogtak. Leírhatatlan fájdalcmkitörés hangzott fel, midőn a szinérváraljai cigányzenekar az elhunyt legkedvesebb nótáit kezdte játszani: „Kitették a holttestet az udvarra.“ „Ha kimegyek a temető árkára.“ „Ószi rózsa, fehér őszi rózsa.“ „Szomorú fűz hervadt lombja.“ Végre találóan: „Most van a nap lemenőben.“ Ezek voltak az elhunyt legkedvesebb dalai, ezekkel búcsúztunk kedves sirhalmától. Most már csendes szótalan a beszédes ajak, nyugszik a fáradhatatlan test, nem dobog az oly — Egy szóval — mondja Jenő — házasodni készültél. — Mondom tehát, hogy erős elhatározásom volt, most igazán megházasodni és . . . — No majd én kisegítem — nevet Jenő — és házastársul Almay Annát választani. — Úgy van, de a sors másként rendelte. De talán, ha úgy intézem a megkérést, mint kezdetben akartam szivem sugallata szerint, talán ma már mint boldog vőlegényt üdvözölhetnétek . . . — Hogy-hogy ? — Hát csak úgy, mert bál utáni napon ösz- szejöttem ismét Ernővel; parsz: legelső kérdésem Anna volt, hogy mulatott? meg volt-e táncommal elégedve ? Ernó — mint jó baráthoz illő — nem késett biztosítani arról, hogy Annácska igen jól érzi magát a bál után, és velem is, mint jó táncossal, igen meg volt elégedve, csupán csak azt mondta neki, hogy „Gáó László nagyon szerelmes természetű lehet, mert egész bál alatt csak a szívekről, a szerelemről és az első csók édességéről beszélt. Ah hanem emberére talál“ — igy végzé csintalan mosoly kíséretében véleményét felőlem. — Ez rád nézve nem a legőrvendetesebb ítélet. — Valóban nem, és rosszul is esett nekem, de föltettem magamban, hogy meg fogom büntetni a kis leányt. Úgy is történt. Egy hétig nem mentem tisztelegni Almayékhoz' a bál után, holott megígértem, hogy másnap teszem tiszteletem. Midőn nyolcad- nap megtettem az első vizitet, igen szívesen fogadtak. Főleg Anna oly beszédes, oly vig volt, hogy igazán néha majd kisértésbe jöttem a szokott ömledezésre; de vissza tartottam magam, csakis udvarias közönyösséggel válaszolva kérdéseire. Egyszóval mindennapi dolgokról folyt a társalgás és többet foglalkoztam a mamával, mint a leánynyal. Igen, de csak szinleg, mert szivem Annával foglalkozott: Ah, miként szerettem volna oda mellé telepedni és szerelmes szavakat sugdosni, mint szerettem volna mondani: hogy szeretlek .. . De nem, legyen úgy, mint kezdtem. Tehát a mint mondtam, igy ment ez mintegy két hónapig; alig volt nap, melyen ne mentem volna Annáékhoz, de mindig valami ürügy alatt és akkor is folytonosan a mamával foglalkoztam. Anna mamája igen szeretetreméltó hölgy és bús özvegy. Néha jöttek szomorú napjai, akkor megtudtam vigasztalni. Nem egyszer mondá, hogy mint örül a barátságnak, meiy köztem és köztük létezik. Ah, gondoltam, nemcsak egyszerű barátság, hanem más is vonz engem ide. A két hó alatt arra a boldog tudatra jöttem, hogy Anna — ha talán nyilatkoznám előtte — nem fordulna el tőlem, sőt ha hitem nem csal, szeret is. Ezt onnan következtettem, mert sokszor rajtam felejté szép tekintetét és csodálkozni látszott valamin, talán azon, miként lehet egy férfi, ki oly sok szépet és jót beszél a szerelemről, oly szépen j le tudja festeni két hű szív dobogását, oly hideg és közönyös a forró kézszoritás és csábitó mosolyok iránt. Ily körülmények között voltam, midőn elhatároztam, hogy Anna kezét megkérem. Egy napon tehát bekopogtattam, mint — kérő. — Gáró ur — fogadott a bús özvegy — minek köszönhetjük a szerencsét, hogy bennünket meglátogat és ezen ünnepélyes öltözet? — Nagysád, a szerencse valóban engem illet, de csak akkor, ha e látogatásom által az óhajtott célt elérem. — Uram, beszéde, tekintete egészen zavarba hoz, de azért kérem, csak beszéljen. Több se kellett nekem! A két hónapon át magamba zárt érzelem szavakat talált, mint azt szivemben hordoztam, A pamlagról a mama lábai elé vetém magam és elkezdtem: — Asszonyom ! félve kezdek a beszédhez, félek, hogy a nem remélt válasz esetén itt halok meg lábainál. A pillanat ünnepélyes és messze kiható, mert jövőm és életboldogságom van kérdésben. Igen, drága Nagysám 1 Az ön kezében van letéve boldogságom, az ön egyetlen szavától függ, hogy üdvözöljek vagy eikárhozzam. Szeretek .. . szeretek forrón, kimondhatatlanul. Tegyen tehát, asszonyom, boldoggá és mondja ki az édes boldogító „igen“-t, mely engem a poros földről a menybe ragad. Almayné — a bús özvegy — mélyen megvolt hatva, és nem kevésbbé elérzékenyiilve, mint én; őszinte szeretettel és sokat ígérő mosolylyal
