A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
EMLÉKEZÉS - Korody-Paku István: Kiegészítések Endre Béla művészetéhez
ség éneklő, köhögő sírása. - Jajjajjaj! Öhöhön! Nagyon jó édös uram, jaj mér nem vittél el magaddal? Ugyan mond mög, milyen világ van ott a másvilágon! Gyere vissza, mondjad csak egy szóval, ugyan találkoztál-e az én drága jó édösanyámmal? Ugyan beszéld el neki az én árva sorsomat! Vidd el az én szomorú levelemet. ...Gömöri Gábort így siratta az asszony: Leiköm! Leiköm! Jó párom/ Nagy mindönü ( itt a férfi szűrkankójára gondol) galambom/ Magad a deszkán/ Tököd (dísz) a padkán/ A csirkém (gyerekek) mind apró/ A tyúkom mind kotló (az asszony teherben maradt)/ Szintúgy illött, ha billögött/ Mingyá dugta, ha csöpögött (a tető)/ Leiköm! Leiköm! Nagy mindönü jó párom!”27 Balladai tömörségű siratóének. Valószínű, hogy a recitálás csak pár hang éneklésével társult. Endre Béla a temetés lefolyását is leírta, és említette a különféle rigmusokat, melyeket gyerek, rossz ember, kövér ember halálakor skandáltak. A híres, nagy vásárhelyi néprajzi kiállításról elegendő irodalom olvasható, ezért erre nem térünk ki. Ars poetica A legjobban összefoglalt írás a festő művészeti felfogásáról a saját maga által publikált újságcikkben olvasható, ennek egy passzusát idézem: „Ma is, mint hajdan, a természet ihlette alkotásra a művészt, amikor a képeit festette. A természetből vette hajdan is azt, amit az Istenekről alkotott. Két hatalom áll egymással szemben mindig, a természet és a művész. A művész lelkén, intelligenciáján, temperamentumán, áhítatán szűrődött keresztül a természet képe, amelynek tárgyat, ideát adott a maga hatalmával. Ezt a hatalomra jutást érezzük ma mindig erősebben a modern festészetben. A természet is, a festő is a maga lényegét adja egy-egy módozatában, a természet egy múló hangulatot, a festő a megalkotott képet. Olyannak kell látni a művészt, amilyen képet ad és ott kell keresni az ő gondolatát, lélekjátékát, pillanatnyi, vagy állandóbb lángolását. Ott van a művész készsége hazugság nélkül rajzában, színeiben, tónusaiban, valőrjében. Ezeknek az őszintesége vezet el bennünket abba a világba, amilyben a művész élt, amikor művét megalkotta, azokhoz az álmokhoz, amelyeket velünk megosztott. Több beszél a képen a művészről, mint a természetről, a betelt vágyakról, a művész varázsáról.”28 Műveiről „[Mártélyon] A piktor rengeteg képet festett azokat felgöngyölve tette el, makói barátok unszolására gyűjteményes kiállítást rendezett Makón. (...) Nagy sikere lett a vármegyeház dísztermében rendezett kiállításnak, amelynek hírére felbámult a família. Có érdemének tulajdonították a nagy termést és közelebb jöttek megint 27 Có, 87a. 28 A művészetről és a művészekről, Vásárhely és Vidéke, 1911. december 24. 283
