A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
EMLÉKEZÉS - Korody-Paku István: Kiegészítések Endre Béla művészetéhez
Kálmánhoz [Endre Béla], meglátogatták Kálmánt.”2'1 „Leszólta a képeit ott a közönség előtt, azt mondta, hogy a közönség nem ért a képekhez. Kétségbevonta, hogy a képei a maguk kvalitása miatt tetszenek, más magyarázatokat talált. Hangulat volt éppen a tetszés, divat lett a kiállításra menés és a képvétel. Ekkor eszmélt Kálmán arra, hogy a legnehezebb valami a dicsőség gyönyör[e].”3ü „Vásárhelyen a kultúra naissance 1926-ban következett el. A város átadta műtermét a művészeknek. Ott egyszer a polgármester azt mondta - Nem karddal, hanem művészettel, kultúra erejével foglalhatjuk csak vissza országunkat.”29 30 31 „A városházához ért Kálmán, ment a képeihez, amelyek a díszteremben voltak kiállítva, csak Cót találta magában a termekben. (...).Volt már három látogató, most mentek el. Az egyik a Nagy borulást akarta megvenni (...) eljön még. Tart még a kiállítás négy napig. Az ösmerős képek bámultak a falakról, mindegyik igyekezett vigasztalni Kálmánt, úgy mint Có, csak az a néhány volt rideg és bezárult, amelyeken rajta függött a cédula, amely szomorúan azt mondta: Elkelt. Nézte Kálmán a képeket, amelyek most idegenek voltak neki, olyanok voltak mintha mindegyiket más-más ember festette volna meg, harmónia az élet küzdéseiből, vagy az anatéma elvontságából, gondolkozástól, keresésétől, elégedetlenségektől, boldog várakozásoktól teljes harmónia. Az egyik képet fiatal, a másikat öreg piktor festette, üdíteni akart az egyik, a másik szomorítani tudott. Csak kiabálni, dobot verni nem tudott egyik kép se, nem áruvásárra való portéka volt, nem volt szenzáció egyik kép se, se puffadás, hanem nyugodt kielégülések, olyan csendbe valók, amilyen csend a kiállítás termeiben volt. Kálmán [Endre Béla], aki se mágnása, se munkása, se prófétája nem volt a művészetnek, csak vértanúja, örült, hogy most nem nézte senki a képeit. Tekintete egy messzemenő puszta képére esett, amely bátor, természethez kötött ecsetritmussal volt festve, nem kép volt, nem természet, amit festett, hanem a puszta lehelete. Gondolatában megcsókolta ezt a képet és előtte Cót, azt mondta neki: Ez a legjobb képem!”32 Külföldi visszhang Endre Béla festői vallomását a pusztáról remekül kifejezi a „Gorzsai táj” című festménye., amely a nagy vásárhelyi tárlaton is szerepelt. Ez a kép volt a bécsi, vásárhelyi művészekkel foglalkozó kiállítás kis katalógusának fedőlapja a Collegium Hungaricumban. 29 Có, 104b. 30 Có, 105b. és 106a. 31 Có, 133a. 32 Có, 135—136a-b. 284
