A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)
Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság
re szükségük volt. A Vásárhelyi-pusztán a Fehértó környékén termő gyékényből fontak kasokat a környéken lakó parasztemberek."“ A Tiszához közeli méhes gazdák szintén gyékényből készítették kasaikat. A kas fölső részébe faragott farudakat {körosztja, lépvessző) erősítettek belül, erre kezdtek lépet építeni a beköltöző méhek. Néhányan kenderkócból, fűz- vagy mogyoróág hajából hasított szalaggal ösz- szefogva is fontak a kendörkasőkat a méhek számára, sőt néha a konyhából, kamrából kikerült szakajtókosarat is átalakították a méhek számára. Különleges, egyedi megoldás volt a vesszővázra telepített, mohával burkolt méhkas.22 23 A méhcsaládok védelmére, téliesítés miatt tapasztották be polyvás agyaggal a méhkasokat, de a tapasztóagyaghoz ganét sosem gyúrtak, mert illata elriasztotta volna a dongókat. A kasos tartással együtt, a fában gazdagabb határrészeken tartottak párhuzamosan a természetes faodúkat utánzó nyár-, vagy fűzfaköpűkbe, ill. fabödönökbe telepített méheket is. A méhkasokat délre néző ereszalján, szín alatt (méhszín), vagy különálló féltetős méhesben, egy-, két-, legföljebb három sorban, ászokpócokon tartották. A méhes fala vesszőfonatos-tapasztott (csömpölyeges) falból, vert falból, fecskerakásos, majd vályogból épített falból állt, téglából a tégla elterjedése után sem rakták. Tetejére régen nádazás, később bontott cserép került, hosszúsága a három métertől az öt méterig terjedt, szélessége csak másfél méter volt. A hagyományos kisparaszti méhesekben 10-12 méhkas volt, amely a család mézellátását, viackot (méhviaszt), kevés cseremézet adott, amelyet sokáig pénzért nemigen értékesítettek. A méhest elkerítették, hogy a pulykák, gyöngyösök ne tudják levadászni, elcsípni őket, a bejáratot gyakran védték, szűkítették drótozással, szögeléssel az egerek ellen. Hozzátartozott a tanyai méhtartáshoz a dolgozó méhek itatása is, különösen száraz nyarakon és a pusztai mézelőhelyeken. Természetes körülmények között a méhek megtalálták a vizet a tanya körül, az itatóvályúnál, a többi jószág itatójánál, az esővízgyűjtőnél, vagy a kubikgödör, tó szélén, de rájött a méhész, hogy a tyúkok, gyöngyösök, pulykák összefogdosták a méhek nagy részét, így célszerűbb volt a méhesben itatni őket. Hogy biztos legyen a mézelő méhek vízellátása, a fedett méhes elé, a kasok bejáratához közel is tettek ki tiszta vizet kisebb favályúba, amelybe fadarabokat, nádszálat vagy szalmaköteget helyeztek, hogy a méhek ezekről tudjanak (a nélkül) inni a víz tetejéről. Fontos megfigyelése volt a népi méhészkedőknek az, hogy a méhest nem építették fák, bokrok elé, és később sem ültettek oda gyümölcs, vagy más fákat, hogy a dolgozó méhek akadálytalanul röpülhessenek ki-be a kasokba, és rajzáskor ne tudjanak magas helyre ülni. Amikor a méhek hordanak, vagyis virágzáskor begyűjtik a virágport és a nektárt, azt mézzé alakítva a lépekbe hordják, időnként a méhtartó gazda kibontja a kas alját és füstöléssel elriasztja a méheket - az életben maradottak később visszatérnek oda - hozzájut a mézhez. Ha csak a mé22 HAJDÚ Mihály: A kasos méhészkedés hagyományai Orosházán és környékén. Méhészeti tájszótár. In: Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács János Múzeum évkönyve, 1961-1962. Orosháza, 1963. 177. p. 23 VV. 1883. május 31.(1. p.) 247
