A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

zelés állapotát akarta a gazda megnézni, hogy mennyire teltek a viaszsejtek mézzel, akkor csak egyszerűen a kas szájához tartotta a pipáját, amelytől rövid időre elriadt, elkábult a méhek nagy része, így rövid időre föl lehetett nyitni a kas alját. Egyes régi méhesgazdák - főként, akik nem pipáztak - kifüstölésre az egész Alföldön használt kétrészes, fúvókás méhészpipát, vagy egyszerű füles cserép- vagy bádogbögrét gyújtottak be. Ezekbe előzőleg tapló- vagy pöfeteggombát, nádcsomó közé fogott odvas fát, gyékénybugát, szárított ganét, félszáraz szalma- vagy szénacsomót, ritkábban lenvászon rongyot, fűrészport, a később elterjedő napraforgó kimagozott tányérját dugdostak, amelynek füstjét a kijárati lyukba fújták néhány percre, amelytől a méhek kissé elkábultak. így tudta ellenőrizni a méhészgazda a lépépítés nagyságát, hogy mennyire teltek a sejtek, látható-e betegségre utaló nyom a méhcsaládoknál. A méhesgazdák egy jó része meggyújtott pipával, méhészpipával a szájában járkált a méhesben, amikor teendője akadt, ennek füstjét befele tudta szívni és kifele is tudta fújni, miközben mindkét kezét szabadon használhatta. A gondos és nyugodt méhészgazdát szagáról, mozgásáról is megismerték a saját méhei, a kasok bolygatásakor rá is szálltak, kiültek a gazda kalapjára, karjára, de ritkán csípték meg. A régi paraszti méhészek ellenállóvá váltak az esetleges méhcsípésekkel szemben, a főként a kezükön ért csípés helyén azonnal eldörzsölték a csípő méhet, majd agyagos sárral kenték be a földuzzadt bőrt. Egyes gazdák „mögcsípették” magukat, amikor fájó ízületeikre befogtak néhány dolgozót. A méhek fölső testét óvatosan megfogva a potrohán lévő fullánkkal erősen megbökték a térdük vagy könyök ízületük környékét, és rövid idő után kiszakították a méhet. A méh mérge a reumás tájékon kedvező érzéstelenítéssel, gyulladáscsökkentéssel hatott. Tartottak a méhesgazdák a méhesben ciböreleveí, gyümöcs-, majd boti ecetöt a nem várt csípések enyhítése ellen. Különösen vigyáztak a lovakkal való munkánál, szántáshoz, kocsiba fogva a lovakat messze igyekeztek a méhek röpjárásától tartani, mert a megcsípett ló megvadult, magában és emberben, értékben kárt okozhatott.

A népi méhészkedéshez régen kevés eszközre volt szükség, ezek egy részét maga a gazda készítette a téli hónapokban. A bőrfúj tatás bádog füstölő, a hálós fejvédő csak a huszadik század elejétől kezdett elterjedni, korábban a már említett pipát, füstölő bögrét használták. A népi méhészkedés kevés eszközéhez tartoztak még a körösztfák, kaparóvas, a herülő, vagy sonkolyozó (lépvágó) kés, amelyek leginkább házi készítésűek voltak, törött kaszaélből alakították ki. Kaptárszógát használtak a kasok [majd a kaptárak] fölbontásához, amelyet a méhek viasszal a fenékdeszkához erősítettek. Egyik vége vésőszerűen volt kialakítva, másik vége kampó alakú volt. Egyes méhesgazdák használtak kezdetleges mézsajtót, viacknyómói amelyet két lécből és két deszkalapból állítottak össze és madzaggal vagy dróttal fogatták a lépes mézet közé. Házilagos készítésű volt a kis cirokkéve söprű és a ludtall söprű is, amellyel a kora tavasszal fölbontott kasokat, fenékdészkákat takarították ki és ezzel söpörték, terelték le a kibontott viaszról a rajta maradt méhecskéket.

Május végén már emelgették a gazdák a kasokat, a súlyuk alapján állapították meg melyikben van elegendő méz, amiért már föl lehet bontani őket. A mézzel meghordott kasokból különböző módon vették el a gazdák a mézet. A 19. század

248