A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2019 (Hódmezővásárhely, 2019)

Tanulmányok - Benkő László: Régi vásárhelyi mesterségek. Népi és polgári méhészkedés - Mézeskalácsosság

mányban a népi méhészet kevés helyi adatait, néprajzi emlékeit igyekeztem összegyűjteni, az írás nem teljes méhészeti szakmunka.

Méheseket a városkörüli szőlőkben-gyümölcsösökben nagyon régóta, a tanyavilágban pedig a szállások, tanyák elterjedésével egy időben már találunk. Egy szőrháti visszaemlékező, így idézi a régi méhészkedő gazdát: „[...] örültem, ha atyám a méhes táján kezdett foglalatoskodni. A méhes a tanya végénél állott. Atyám lélegzetelállító nyugalommal dolgozott akármilyen megvadult méhek között, amit főleg pörgetéskor láttam. Bár oda nem követtem, csak tisztes távolból figyeltem, de biztos voltam benne, hogy valamely méhcsalád megint nem jó irányba építette a sejtet, amit le kell tömi. így jutottam gyakran lépesmézhez, bár az étkezésnél is sokszor volt, de hát az sokkal édesebb volt, amit atyám adott. Soha nem felejthető ízre és zamatra emlékeztet az, amikor pörgetés után a pörgetőt forró tejjel öblítették ki, az meleg lévén jól kioldotta belőle a mézet. Persze így többszörösen édesebb volt a tej. [...] Nagyon sok méhe volt régi, öreg kaptárakban és gyékénykasokban, az úgynevezett kúposkasokban. Abban az időben szinte minden tanyában volt méh, vagyis ahogy akkor mondták, dongó. Kár lett volna nem kihasználni az akácvirágzást és utána az egész nyáron nyíló, de különösen az aratás után virító tarlóvirágot. [,..]”20

A tanyai méhesekben élő méheket egyhelyben tartották, elsősorban a környékben egymás után nyíló réti virágok, a fűz-, nyár-, akác-, hárs-, mogyoró- és az egyre szaporodó gyümölcsfák, vadrepce, magvadzó repce, lucerna, tarlóvirág (tisztös- fü). mézontófü, csillagfürt, napraforgó, dohány, bükköny virágára engedték ki, de a virágzó babró\, mákról, tökről is bőven mézeltek. Egyes méhészettel foglalkozó gazdák megfigyelték, hogy nem minden mézelő növényen viselkedtek azonosan a méhek. Pl.: a repcéről visszatérő méhek láthatóan zaklatottabbak voltak, a máskor a gazdát megismerő dolgozók, őket is támadták. A paraszti méhészek tudatosan, vagy fölismerés nélkül is rájöttek a méhek családnevelő, mézgyűjtő haszna mellett az őshonos, majd a telepített növények közötti kölcsönhatás, ajavuló beporzás jelentőségére. A témát kutatók összefüggést találtak a parasztság nyomásos gazdálkodásra való áttérése, a tarlón virágzó tisztesfű (tarlóvirág), mint gazdag méhlegelő megjelenése és a méhészet első jelentős, 17-18. századi föllendülése között.

A méhcsaládokat agyaggal tapasztott fűzvessző-, vagy csupaszon hagyott gyékény- és szalmafonatos kasokban tartották. A fűzvesszős kasok csúcsosabbak, magosabbak voltak, a szalmából és gyékényből készültek zömökebbek és melegebbek. Nagyságra az alföldi méhkasok nagyobbak, sokszor kétszeresen nagyobbak voltak a Dunántúlon, vagy az egyéb magyarlakta vidékeken használt kasoknál. A méhészethez való kasokat a gazdák a helyi vásárokban szerezték be, többnyire a közeli Tápéról hozott gyékénykasokat vásárolták,21 de Békésből is hoztak jó féle vesszőméhkasokat. Helyi kaskötők is fontak szalmakosarakat, de a legügyesebb paraszt- emberek maguk is megkötötték - a téli időszakban - azt a néhány méhkast, amely20 SZENTI András: Kisparasztok életmódja. (Kézirat, 1982. Lelőhely: Németh László Városi Könyvtár, Helytörténeti Gyűjtemény. 390. Sz. 64. 11. p.)

21 KISS Lajos: Vásárhelyi híres vásárok. Szeged, 1956. 50. p.

246