A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2018 (Hódmezővásárhely, 2018)

Tanulmányok - Dobay Ferenc: Dobay Imre műkertész hódmezővásárhelyi virágkertészetének története (1914–1952)

pénzért az inflációban nem is lehetett semmit sem kapni, így a mama láncáért kaptunk 100 q szenet... 50 q-t pedig zsírért, szalonnáért. Vettem 15 q-t a Kovács téglagyártól. „Végül az 1947-es évtől normalizálódtak a dolgok a kertészetben, már voltak újra munkások, sikerült fűtőanyagot szereznie, és más kollégáktól beszerzett, illetve a telepen megmaradt állományból felszaporította az ültetéshez szükséges szegfűt. Úgyhogy a kertészet kezdett a régi fényében ragyogni. Ebben az időben új növénykultúraként a gerberát is egyre nagyobb területen kezdte termeszteni, e növényt már a háború előtt is kisebb mértékben kipróbálták. A lakóházba közben szovjet tiszteket is telepítettek, egy házaspárt, akik a laktanyába jártak be, de szerencsére szolidak voltak és nem sok vizet zavartak. Édesapámhoz az Ady Endre utcai házba ebben az időben sokszor eljártak a volt cserkészcimborák, az Erdei, a Dura nyomdászcsalád, de olyan barátai is voltak, mint Vágó Gábor Szegeden élő szobrászművész és Till Aran helyi fotós, aki később szobrászattal is foglalkozott.

Hogy édesapám, Dobay Ferenc is milyen jó szakember volt mutatja, hogy az 1950/1951-es szezonban csúcsra sikerült járatnia az üzemet. Olyan virághozama volt ekkor, mint soha korábban. 1950. szeptember 30-tól 1951. június 19-ig összesen 93 ezer szál szegfűt adtak el. Emlékeztetőül a harmincas évtized csúcséveiben 50-70 ezer szál közt voltak a hozamok. Ekkoriban a szegfű ára 1 Ft/ szál körül volt. Dobay Ferenc írja 1951 szeptemberében: „Minden évben azt gondolom, hogy a tavalyi szezonban szebb, jobb szegfűm volt. Azért írom most ezt le, mert tavaly is ilyen aggodalommal néztem a fejlődést és egy olyan szezont csináltam, ami párját ritkította.” Feljegyzéseiből kitűnik, milyen precizitással és gondosan figyelt meg mindent és milyen odaadóan nevelte a szegfűállományt. Ekkoriban már szinte kizárólag az amerikai fajtacsoportot ültette, de azért a bevált, régebbi, híres Dobay- szegfüket is termesztette. Sajnos azonban ezek a szakmai sikerek sem tudták meggátolni a családi üzemelés felett gyülekező felhőket. Bár édesapám igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni az új, szocialista hatalommal, az elkerülhetetlent, a kertészeti telep állami kezelésbe, majd tulajdonba adását nem tudta meggátolni. A fejlettebb, komolyabb virágkertészeteket országosan az újonnan létrejövő Kertészeti Vállalatokhoz csatolták erőszakkal, persze a látszatot igyekeztek fenntartani, és a tulajdonosokat ún önkéntes felajánlások aláírására bírták rá. Mivel a tulajdonosok egyben régi jó szakemberek is voltak, őket szerették volna beintegrálni az így létrejött vállalatok szakembergárdájába. Ez történt édesapámmal is. Hódmezővásárhely másik jelentős magán virágkertészeti telepét, a Czeglédi Nagy Ferenc-féle kertészetet már 1950 szeptemberében államosították. Édesapámhoz is buzgón jártak 1951 folyamán a Városi és Megyei Tanács képviselői, akik részben hitegetésekkel, részben fenyegetésekkel igyekeztek rávenni apámat kertészetének felajánlására az állam részére. A presszionáláshoz hozzátartozott még óriási, megfizethetetlen adók kivetése is. Dobay Ferenc sokáig ellenállt, végül idegei felmondták a szolgálatot, amúgy is beteges volt. Végül a kertészetét 1952 decemberében ajánlotta fel a Helyi Ipari Minisztériumnak, amit az állam „természetesen” elfogadott. Az átadási jegyzőkönyv 1952. december 30-i keltezésű. A telekkönyvi átjegyzés viszont csak a

120