A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2015 (Hódmezővásárhely, 2015)
TANULMÁNYOK - DOBOS IRMA: Hódmezővásárhely első hévízkűtja
Az első közkutat Hódmezővásárhelyen a Kossuth téren 1880-ban Zsigmondy Béla (1848-1916) létesítette és a 197,84 m mélységig feltárt földtani rétegeket Halaváts Gyula (1853-1926) bányamérnök, geológus kőzettanilag és őslénytanilag dolgozta fel a második, a Nagy András János-féle kút anyagával együtt. A rétegtani kép kialakításához kizárólag az ősmaradványokat és részben a kőzettani viszonyokat használta fel és mivel több helyen a 200 m körüli mélységben ugyanaz a faunaegyüttes jelent meg, ezért feltételezte, hogy ez jelenti a negyedidőszaki és a levantei képződmények határát (1890). A többi alföldi artézi kút földtani-vízföldtani feldolgozása során úgy látta Halaváts, hogy a negyedidőszaki képződmények alig 215 m vastagságúak, majd alatta a Viviparus böckhi jellemezte homokos-agyagos képződmények a pliocén legfelső rétegei a levanteit képviselik, és ezek 200-250 m közötti mélységszakasza igen alkalmas már a Dél- Alföldön ivóvíz minőségű víz beszerzésére. Ennek és az így felállított biosztratigrafiai elméletnek köszönhető, hogy a 19. század végén és a 20. század elején számtalan olyan artézi kút létesült, amely ezt a mélységközt nyitotta meg. Rövid időn belül a kutak egymásra hatása jelentkezett, a kitermelhető víz mennyisége lényegesen lecsökkent. A helyes vízgazdálkodás szükségességére először Halaváts Gyula hívta fel az ország figyelmét, amely jelenleg sem veszítette el aktualitását (1894). Ez a szemlélet az 1950-es évekig tartotta magát, bár volt olyan kutató, aki még az 1960-as évek elején megjelent munkájában is Halaváts nyomdokain haladt (Schmidt E. R. 1962). Halaváts azt azért jól látta, hogy a két vásárhelyi kútban feltárt képződmények nem azonos mélységben jelentkeznek, és ezzel a folyóvízi üledékek lencsés kifejlődését határozta meg. Az ország vízellátásának minőségi javulásához vitathatatlanul a rendkívül sok mélyfúrású kút járult hozzá olyképpen, hogy a 20. század közepe felé már 20 ezer körül volt a számuk. Az 1961-ben befejezett helyszíni országos térképezés során pedig több mint 35 ezer körül számolták a nyilvántartott kutakat (Urbancsek 1963). Az első nagy áttörés akkor következett be, amikor a kisebb és a nagyobb mélyfúrású kutaknál is kötelező volt az elektromos szelvényezés, a karotázs. Ezzel a módszerrel az átfúrt kőzetek minősége alapján úgynevezett litosztratigráfiai határokat alakítottunk ki, de még változatlanul fenntartottuk a levantei rétegekről alkotott szemléletet némileg kiegészítve a biosztratigráfia újabb megállapításaival (Dobos 1965). A sok értékes feltárt kőzetminta és vízföldtani adat további kutatást igényelt és a földtani felépítés tisztán látásához a mélyebb fúrások kellettek és ennek következtében újabb eredmények születtek elsősorban a specialisták körében. így történt, hogy a MAFI-ban Bartha Ferenc (1917—1995) paleontológus elsőként bizonyította, hogy nem teljesen fogadható el Halaváts Gyula rétegtani beosztása, és először a makói és a gyulai fúrásokban mutatta ki, hogy 550 m-ben még negyedidőszaki ősmaradványokat talált, és éppen ezért a Miháltz István (1897-1964) által feltételezett 160 m vastag pleisztocén üledék sem állja meg a helyét annak ellenére, hogy ott ugyan némi változás jelentkezik, de az nem jelent rétegtani határt. A végig magfúrással mélyült makói kutatófúrásról kiderült, hogy a 100-310 m között a pleisztocén mellett idősebb fauna (Viviparus böckhi) is megjelent ugyan, de az bemosódott, mert alatta már ismét tiszta pleisztocén fauna jelenik meg (Bartha 1962). Jelentős változás kb. 700 m körül lehetséges, amely a negyedidőszak és a pliocén határának tekinthető. Ezt még az 1960-as években a kutatók elfogadták és a levanteinek nevezett üledéksorozatot mintegy 1400 m-ig feltételezték, majd csak ez alatt A vizsgált terület rétegtani szemléletének alakulása 166
