A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2012 (Hódmezővásárhely, 2013)

SZEREMLEI SÁMUEL SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJA TISZTELETÉRE RENDEZETT EMLÉKKONFERENCIA - MARJANUCZ László: A 18. századi Hódmezővásárhely Szeremlei művében

kos jobbágyok zaklatásával 1709-ben haszonbérbe adta a „rosszfizető várost” Kár­olyi Sándornak. Vásárhelynek ezután Károlyinak kellette adóznia és engedelmes­kednie. Károlyi kapcsolata a várossal kifejezetten földesúri volt: hátralékok fizetésére szólította föl jobbágyait, illetve arra, hogy a további taksára nézve vele egyezked­jenek. A teljesítéshez szükséges képességek megőrzése érdekében pedig oltalomle­velet adott nekik. Vásárhelynek ekkor sokféle fizetséget kellett teljesítenie: fizette a dézsmát a kurucoknak a szolnoki várba, akadozva, de adózott a szegedi császári őrségnek, a két várparancsnok pénzt rótt ki, soros szekerezést, és gyalog napszámot követelt a lakosságtól. Taksáltatta jobbágyait régi tartozás címén Bercsényi, új joga alapján Károlyi, és ugrásra készen állt Schlick. 1710-ben az aktuális úr, Károlyi enyhített a terheken, hogy Vásárhely a törökországi posta közvetítését jobban ellát­hassa. A közbékesség helyreálltával újra fuvaros és gyalog szolgálatot igényeltek a német lovagok, és Schlick számára is újra kezdték az adózást a csongrádi uradalom községei, benne Vásárhely. Mivel Károlyi is fönntartotta taksakövetelését, a vásár­helyi jegyző, Szálkái Mátyás a Szegednek teljesítendő, ingyenes gyalog- és fuvar­robottal szemben oltalmazást kért Schlicktöl. Érdekes a válasz, ami lényegében a tábornok tiszttartójának kimutatása a községek fizetéséről. Eszerint Vásárhely semmivel nem tartozik Károlyinak, mert ő „vigyázatlanul” vette bérbe a várost, s ha rajtok erőszakot venne, forduljanak oltalomért Szegedre Josef Commeth kincs­tári tiszthez. S ezentúl csak azokat az ingyenes szolgálatokat kell teljesíteni, ame­lyeket Commeth követel tőlük írásban. Az adóról kirobbant vitát részletesen adja közzé Szeremlei a Schlick és a bírák közötti levelezés alapján. Szeremlei ábrázolásában világosan látszik Vásárhely kettős függősége: a ható­sági-közjogi a szegedi kincstári hivataltól, illetve a privát a különböző magánföl- desuraktól. Közigazgatási és törvénykezési szempontból alá volt rendelve a szegedi katonai auditornak és kincstári tisztségnek, de 1712-től az igazi pártfogó már Schlick, akinek ténylegesen adózott, aki a váci püspöktől bérbe vette a dézsmát, s aki a mártélyi határt tanúvallomások alapján megóvta az azt elfoglalni akaró sze­gedi polgároktól. Szeremlei ezen új körülmények beálltától datálja Vásárhely újkori fejlődésének kezdetét. Vagyis a külső határok rendezése után, amikor 3600 köblös földet szán­tott a város, barmaival ellepte a szomszédos nagy pusztákat (1712) népessége és ereje szemlátomást gyarapodni kezdett. Annyira, hogy 1713-ban a tanács mindkét földesúr számára szállítani tudta a pénzt, a fönnmaradt „nyugtatványok” szerint. A tulajdonviszonyok tisztázatlansága viszont továbbra is fönnállt. Károlyi 1714-ben a város követei előtt kinyilatkoztatta, hogy a szatmári békében Vásárhelyet neki ad­ták, ezt Pálffy a király nevében garantálta. De a püspökök is folyást résen álltak, amennyiben kérték a királyt, hogy a je­lenleg kincstár birtokában lévő, de őket illető jószágokat a törvényes tizeddel 26

Next

/
Oldalképek
Tartalom