A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2012 (Hódmezővásárhely, 2013)

SZEREMLEI SÁMUEL SZÜLETÉSÉNEK 175. ÉVFORDULÓJA TISZTELETÉRE RENDEZETT EMLÉKKONFERENCIA - MARJANUCZ László: A 18. századi Hódmezővásárhely Szeremlei művében

együtt adja vissza nekik. Nádasdy László Csanádi püspök vissza is szerezte a községi puszták egy részét, amit aztán a városnak haszonbérbe visszaadott.

Folytatódott azonban a Schlick és Károlyi közötti huzakodás, amely kihatott az 1715-i regnicolaris conscriptio értékelésére. Szeremlei az 1715-ös összeírás alapján kirótt terheket kedvezőnek tartja, ellene a bírák azonban még is fölírtak Károlyinak könnyebbítésért. Szeremlei a panaszos levél okát abban látta, hogy a város megelégelte a kétfelé adózást. Az időközben kirobbant újabb török háború miatt azonban a két földesúr közötti vitát nem lehetett megoldani. Károlyi fönntartotta jogát a városra Locher császári hadi biztos 1711 -i megerősítő nyilatkozata alapján, Schlick pedig az udvar támogatásában bízott, ezért az évi taksát a korábbi 1000-ről 3000 Ft-ra emelte. Mikor ebből engednie kellett alulról érkező kérésre, illetve föntről gyakorolt nyomásra, „elunva a tőle távoleső birtoka fölötti perlekedést, ajánlatot tett a városnak: váltsa meg magát örökre 40 000 Ft-ért. (Ennyibe került a tábornoknak annak idején a terület) Ez azt jelentette, hogy Vásárhely a maga ura lehet. Érdemes a válaszra figyelni: örökváltságnál jobb a földesúri oltalom, mert „pásztor nélkül elvész a nyáj”. Maradt a két földesúr, mindkettő pártfogolta a várost, de Károlyinak már csak titokban fizetett. Amikor ez kitudódott a lakosság nyílt lázongásban tört ki a bírák ellen, s őket „kihúzással” fenyegette. 1717-ben 62 család valóban elköltözött a városból, s a frissen visszafoglalt Bánságban telepedett le. Később, 1720-ban már „agyonverést” helyezett kilátásba a nép, ha a tanács továbbra is fizet Károlyinak. Nem akartak adózni Károlyinak, mert a hatalmasabbnak tartott úr, Schlick szerint semmi joga nincs hozzájuk. 1720 szeptemberében aztán a tanács kereken megírta Károlyinak, hogy emiatt tőlük többé ne várjon adót. Károlyi kénytelen volt belátni, hogy a Szatmári végzés alapján nem ismerik el jogát Vásárhelyhez. Olyan helyzet alakult ki, melyben félni lehetett, hogy a kettős terhel- tetés miatt föloszlik a város, hisz törvény szerint két úrnak nem adózhat. A probléma elsimítására Pálffy János, ki a király nevében, de későbbi jóváhagyást fönntartva, ígérte oda a földet Károlyinak, közvetítésbe kezdett. Ennek eredménye, hogy Schlick, késznek mutatkozott Vásárhely átengedésébe 30 000 Ft-ért, annyi joggal, amennyivel ő bírja. Ő messze lakott birtokától, míg Károlyi közel. A Bécsben élő tábornok nem akart végeláthatatlan pereskedést folytatni egy olyan városért, amelynek többsége inkább Károlyi mellett állt. Pálffy javasolta az alku elfogadását, amit Károlyi 1722. szeptemberi levele már sejtetett. Károlyi ebben a levélben a lakosságot Orosháza és Tornya puszta használatára bíztatta az Arad megyei főispán tiltakozása ellenére. „Legyenek bátorsággal” - írja-, a náluk levő marháknak jó gondját viseljék, oltalomért pedig forduljanak a szegedi várparancsnokhoz. Ilyet csak az ír, aki már biztos birtoka megtartása felől. Károlyi élt a neki fölkínált vételi joggal, s 1722. augusztus 5-én megkötötték az adásvételi szerződést. Ennek értelmében Schlick eladta Károlyinak és feleségének az egész és teljes uradalmat: Csongrád várost a rév és vámjoggal, Hódmezővásárhelyét egészen a hozzátartozó pusztákkal (10) és falvakkal (3). A lakosság háborgása lassan lecsillapodott, most már mindenek előtt biztosítékot kívánt Károlyitól régi rendtartása és szabadsága

27