A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2012 (Hódmezővásárhely, 2013)

TANULMÁNYOK - SZEPSY SZŰCS Levente: Hogyan éltek elődeink Mártély középkori falujában, Szent Adorjánban?

A megmaradt belsőséget pedig üstökbe rakva elkezdték főzni iszonyatos bűz kíséretében. A halzsírt szintén eladták, hisz a legjobb csizmaimpregnáló szer volt, vízhatlanná tette a lábbeliket.

Bertrandon de la Broquerie burgund lovag írja naplójában 1433-ban: „...Onnan lehetett tudni, hogy közeledünk a Tisza folyóhoz, hogy orrunk már érezte ezt a bizonyos iszonyatos halbűzt... A Tiszában igen sok a hal, egyetlen folyóban sem láttam még ilyen sok óriási halat. ”

A halászat módszereit nem írom le, arra ott van Herman Ottó Magyar halászat könyve. Megemlítem, hgy az apró „szemét” hallal nem foglalkoztak, hiszen ott úszkáltak a tíz-húszkilós pontyok, a méteres csukák, kecsegék. Megemlítem még a halak királyát, a harcsát. Abban a bőséges időkben nem volt ritka a 300-400 kilogrammos, 3-4 méteres harcsa sem. Erről így ír Herman Ottó: „Azt, hogy otthon van- e, merre áll a feje, azt „ki kellett tudni” bizonyos jelekből, melyet csak a tapasztalt vén tiszai halász szeme ismert föl... A leginkább kiművelt szigonyosok mindenesetre a Tisza derekán laktak, volt is módjuk benne, mert a szőke folyam „kövér vize” mindenkoron bőven haltermő volt, különösen a harcsa sűrűn tanyázott benne és nagyra nőtt.”

Mint cserkész, részt vettem az 1940-es évek utolsó cserkésztáborában a tiszaszederkényi homokos Tisza-parton. Az esti tábortűznél mesélte egy öreg halász, ki akkor már csak révész volt: ,Az utolsó óriásharcsát az 1930-as években fogtuk ki a felső kanyarban. Akkora volt, hogy két parasztszekereket kellett összekötni, hogy a faluba szállításkor ne húzza farkát a porban. ”

101