A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2010 (Hódmezővásárhely, 2011)

IN MEMORIAM - Katyh és Magyarország. Egy kiállítás margójára. Összeállította: VARSÁNYI ATTILA

Népköztársaság propagandagépezete is görcsösen fenntartotta évtizedeken keresztül.

Csupán a Szovjetunió felbomlása, s a térségben bekövetkezett politikai változások tették lehetővé a 20. század utolsó évtizedében az igazság, a valódi történtek fokozatos kibontását. Megkezdődött az események pontos megállapítása és rekonstruálása, a történtek dokumentálása - és az áldozatok kihantolása, azonosítása, újratemetése. 1990. április 14-én a szovjetek hivatalosan bejelentették, hogy a katyhi gyilkosságokért a Szovjetuniót terheli a felelősség, különösen Beriját és munkatársait. 1992-1993 folyamán nyílt lehetőség lengyel történészek számára a posztszovjet archívumok egy részében a kutatások megkezdésére. Az újabb exhumálásokra 1991 nyarán kerülhetett sor.

1994-ben Krakkóban Lengyelország és Oroszország államközi egyezményt írt alá a háborúk és a totalitarizmus áldozatai emlékhelyeinek, temetőinek gondozásáról és védelméről. 2000 júniusában és szeptemberében az NKVD által elkövetett gyilkosságok három legfontosabb helyszínén (Harkov, Katyh, Mjednoje) temetőket, nekropoliszokat nyitottak meg. A lengyel parlament 2007- ben született döntése értelmében április 13. a Katyhi Bűntény Áldozatainak Emléknapja lett.

Az események értékelése azonban mindmáig központi téma, és gyakran feszültségforrás Oroszország és Lengyelország kapcsolataiban. 1990 után újra megjelentek az orosz mindennapokban olyan nézetek (főleg szélsőséges politikusok, publicisták által), melyek tagadják a szovjet felelősséget, a mészárlást ők is a náci Németország bűneként említik. Egyes történészek a közös bűnösség elméletével is előálltak: szerintük a tömeggyilkosságokat az NKVD és a Gestapo együtt követte el. Ami a hivatalos orosz álláspontot illeti: a Legfelsőbb Katonai Ügyészség 2005. március elejére lezárta nyomozását, melynek anyaga 183 - nagyrészt titkosított - vaskos kötetet tesz ki. Az ügyészség március 11-én hivatalosan is kijelentette: „nincs semmiféle alapja annak, hogy a katyhi gyilkosságokat népirtásnak nyilvánítsák”, bár a tisztek megölését kétségtelenül bűncselekménynek, de már régen elévült bűnnek ismerik el. A lengyel álláspont ezzel természetesen szögesen ellentétes; bár a lengyel diplomácia óvatosan kezeli a kérdést, az ország történészei és közvéleménye szerint a mészárlás egy politikai döntés nyomán megtervezett és végrehajtott tett volt, nem egyszerű bűntény, hanem emberiség elleni bűntett: népirtás. 2010-ben aztán az orosz parlament végül elismerte: a Szovjetunió akkori elsőszámú vezetője, Sztálin rendelte el a katyhi mészárlást. Az áldozatok gyermekeit, unokáit tömörítő szervezet ugyanekkor a strasbourgi bírósághoz fordult, azt kérve: az orosz állam rehabilitálja a meggyilkolt lengyeleket, egyúttal tegye nyilvánossá a vizsgálat eredményét. Az orosz fél azonban erre nem hajlandó, így a leszármazottak kereset útján követelik az áldozatok rehabilitálását, valamint annak kimondását, hogy a katyhi mészárlás népirtás volt. Ha a bíróság kimondja a népirtás tényét, abban az esetben a leszármazottak joggal követelhetnek kártérítést, ami könnyen lehet, hogy láncreakciót indítana el Oroszország egyéb népei között is.

302