A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
IN MEMORIAM - BÉRES DEZSŐ: A hóra dőlt rózsafa - Szabó (Nikolin) Éva (1932-2001)
BERES DEZSŐ A HÓRA DŐLT RÓZSAFA Szabó (Nikolin) Éva (1932-2001) „...az én eszközöm a szó. Nem keveset érő, ha emberi, és tisztessége van. ” „Az, hogy Hódmezővásárhelyen születtem, ugyanúgy nem véletlen, mint az, hogy fészekőrző anyámat (Szappanos Júlia) meg találékony kezű, álmodozó apámat (Nikolin László) kaptam gyermekéveimhez. Földdel dolgozó, kétkezi emberek között bámészkodott a gyerekkorom. Néha, nagyapám Egressy utcai kertjében, ha arra járt, megsimogatta fejem az Isten. Imi, olvasni, számolni a Malom utcai iskolában tanultam. Biczó Jolánka fogta meg a kezem, amikor először mentem iskolába, Nagy Endre biztatott gimnáziumba és fölfelé. Az akkor még Református Leánygimnázium - bár négyszer váltott profilt, mire 1951-ben a Tanítóképzőben leérettségiztem - jó iskolám volt. Hogy utána a szegedi József Attila Tudományegyetemen jobban álltam a sarat - tudásban és tisztességben is - mint az átlag, azt alighanem osztályfőnökömnek, Almásy Györgynek köszönhetem. Történelmet is kaptam az életemhez, egy világháborút, egy forradalmat, egy rendszert és egy rendszerváltást. Igyekeztem tanulni ebből is, abból is. Mindig a kert és az iskola segített eligazodni. Felállni is. Voltam két évig középiskolai tanár szülővárosomban, a volt iskolámban, a forradalom után szilenciumon hat évig, de már Budapesten. Házasságkötésem révén kerültem a fővárosba 1957-ben (Férjem Szabó Iván szobrászművész volt), ahol dolgoztam egy mü- anyagüzemben, a Földtani Intézetben, újságnál, helyettesítő tanárként szakiskolában, azután 1964-ben a rádióban lettem szerkesztő. Ez véglegesnek és az igazinak bizonyult, máig tart. írtam és szerkesztettem néhány könyvet, van egy verskötetem és két gyerekem is - ráadásnak (Balázs és Eszter), akik nélkül nem lenne teljes az életem. Most Óbudán élek, és ha verset írok, az a gyerekkori kert látszik be az ablakon...” E sorokkal mutatta be önmagát a vásárhelyi költészeti antológiában, 2000- ben. Ekkor, nyilván terjedelmi okokból, nem vallhatott kimerítően „arról a kertről”. Mikor - 1994-ben - beszélgettünk, megtehette: „A Zrínyi utca gyerekkori tájaimhoz tartozik. Tarjánban születtem, az Egressy utcában, ott, a körtöltés mellett. Nagyapám halála után a házat eladták, és akkor vándoroltunk. Az Egressy utcai ház tulajdonképpen az egyetlen örökségem, amit a nagyszüleimtől kaptam, a gyerekkoromtól kaptam. De nem akármilyen örökség. Ez egy olyan ház, amiben nagy kert volt, s egy gyerek számára egy nagy kertben élni tulajdonképpen azt jelenti, hogy el lehet indulni a világ legapróbb dolgai felé, sok mindent össze lehet bámészkodni, össze lehet képzelődni. Ott, a körtöltés körül azért egy ilyen kisvárosban élő ember számára — gondolván - nemigen történik 247
