A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

IN MEMORIAM - BÉRES DEZSŐ: A hóra dőlt rózsafa - Szabó (Nikolin) Éva (1932-2001)

semmi. De talán éppen azért volt elegendő, és hallatlanul gazdag. Ha az ember szobájának az ablaka kicsi, akkor nagyobb kíváncsisággal akarja a világot, és nagyobb kíváncsisággal néz ki rajta. Pedig ez a szűkre szabott kis világ, ez sokkal gazdagabb történésü, mint hinnék, csak ehhez szükség van arra a kertre, ehhez szükség van az embernek arra a bámészkodós, csetlő-botló életformára, ami akkor Vásárhely volt, s akkor fölfedezi az ember, hogy érdekes emberek vannak az utcában. Ha leül a fűbe, akkor ott gazdag világ van. Én ott tanultam meg a bogarak nevét, a virágok nevét, és ehhez az ember mindig hozzá tudott tenni. Egy másik tartományt, amit a képzeletével teremtett. Ez egy sík, nagyon egységes és nagyon lakható világ volt az én számomra.”

Ifjúságának meghatározó élménye volt, amikor bekerült a Galyasi Miklós igazgatta múzeumba. Ezeket az éveket úgy emlegeti, mint speciális kollégiumot gimnáziumi, egyetemi éveihez. Mert ott kapott indíttatást: könyveket olvashatott, zenét hallgathatott, fotografálhatott. Kijártak a Sas-érre kócsagokat figyelni. Galyasit szellemi értelemben második apjának tekintette, aki „maga volt a költészet, maga volt a műfaj, aki kultúrát akart teremteni Vásárhelyen, fiatal embereket indítani magasabb horizont felé”. A költő és muzeológus egyszer adott egy természeti környezetet, ahol a világ alapdolgait figyelhették meg, és egyszer adott egy olyan szellemi környezetet, ami szintén utakat jelentett. Mikor 1949 szeptemberében belügyminiszteri rendelettel szüntették be a Tornyai Társaság működését, a múzeumban - mint igazgató - folytatta azt a munkát. A szépre éhes, kíváncsi kamaszokkal a múzeumban dzsungelt játszott. Kipling dzsungelét, és mindannyian egy-egy szereplő nevét viselték. Akéla, az öreg farkas volt Galyasi Miklós, aki saját helyét - a Gyűlés Szikláján - őneki szánta, mert tudta róla, hogy verseket ír. Sorshatározó volt az is, amikor Keresztury Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter 1945-ben engedélyezte, hogy Németh László kísérleti jelleggel taníthasson. így elfoglalhatta a gimnáziumi katedrát Vásárhelyen. Tantárgy-összevonási kísérlete a rálátás és áttekintés biztosításával, az áttekintés történeti módjával: a horizont emelése, az egész láttatása a részeken keresztül, úgy, hogy légüres tér ne maradjon. „Örömeim közt legnagyobbik az iskola. Tizenegy órám van - irodalom, történet, bölcsészet, biológia -, de mindre készülök, mindre úgy megyek be, mint egy ütközetre, amelyen végső győzelem nincs, de a győzelem csak annál édesb, s ha egyszer-egyszer ki is kapok, végleg leveretni nem hagyom magam” - olvashatjuk naplójában. A világháború utáni pedagógia alapvető felfogásbeli hibája a „cél” és a „módszerek” dialektikus egységének tételezésében rejlett. A hagyományos kérdésfelvetésen alapuló didaktika (mit és hogyan tanítsunk) válaszai nem kielégítők, és ezt a problémát az sem oldotta meg, mikor a korszerűsítés jegyében a „miért”, „kinek”, „milyen hatékonysággal”, „mi célból” kérdéseket is felsorakoztatták, sőt, a didaktika ily módon kibővített tárgyköre csak elmélyítette a válságot. A szemléletváltást (a hermeneutikában: a horizont emelését) sürgették ugyan, de leragadtak a marxista elméletnél, mely „előre mutató”, „programszerű”, „normatív”. Tehát a korszerűsítés abban rejlett, hogy a kérdéseket a nevelés céljától függően kezdték tanul- 248