A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ
fát úsztatnak le tutajon s azok nagy részét az itteni gőzfűrészmalmok dolgozzák fel. A cukorgyárakat nem nézhettük meg, mert nyáron nem üzemelnek. Az látszott a vonatból, hogy mily nagyarányú cukorrépatermelés folyik e vidéken. Felkerestük azonban a Zagyva torkolatot, az egykori vár területét s az ott létesült művésztelepet, melynek lakói az alföldi, a Tisza- és Zagyvaparti tájak szelíd szépségeiből s a környék néprajzi érdekességeiből merítenek tárgyat és ihletet alkotásaikhoz. Néhány percre megfürödtünk a művésztelep parkjának árnyékában, illatában és csöndjében és belefeledkeztünk az itt felállított Damjanich emlék szemléletébe, hogy megértsük eszmei tartalmát és magunkba szívjuk művészi szépségét. Radnai Béla vésője márványból faragta. Hatalmas ív alatt két honvéd s egy idős magyar paraszt közt Damjanich lóháton, a kivívott diadal pillanatában. Míg bele nem éltem magam a szobor életébe, az volt a felfogásom, hogy ilyen hősöket csak kemény, szikrázó acélból vagy legalább is bronzból volna szabad a művésznek alakítani. De ahogy a márványból, tehát puha anyagból készült szobor rám kényszerítette a szolnoki hősöknek a művészlélek által számunkra visszaálmodott heroizmusát, megéreztem, hogy az ihletett művész munkája közelebb van a teremtéshez, mint az alkotáshoz... Szolnokról északnyugatnak Hatvan felé folytattuk utunkat. [...] Újszásznál átmentünk a Zagyvába igyekvő kis Tápión s a Jászság nyugati szélén utaztunk tovább. Áthaladtunk a Jászság középpontján, Attila monda szerint fővárosán, Jászberényen, mely az elefántcsontból való, faragványos Lehel kürtöt őrzi. [...] Egy rövid félórára lekötötte figyelmünket a vasúti élet mozgalmassága, de azért nem feledkeztünk meg arról, hogy 1849. április 2-án Schlick osztrák tábornok vereséget szenvedett itt a magyar honvédektől. Hatvan után kelet s északkelet felé folytattuk utunkat, a hevesi dinnyetermelő földeken át, a vasúti elágazásáról nevezetes Vámosgyörkre, Kaál-kápolnára, Füzesabonyra, a matyóiról, e festői viseletű palócokról, s azok népművészetéről híres Mezőkövesdre. Kaál-Kápolnán egy gyászos történelmi árnyék suhant át. Az 1849. február 26-27. napján vívott kápolnai csata emléke, melyen magyar részről Dembinszky, Görgey és Klapka, osztrák részről Schlick és Windischgrätz vezényeltek s melyben a magyar seregnek, hősiessége mellett is, nagy veszteséggel kellett visszavonulnia... Huszonhárom óra néhány perckor robogtunk be Miskolc villanyfényes pályaudvarára. Nem villamossal, hanem gyalog mentünk a több mint 300 km-es utazás után a városba. Mindenkinek jól esett a szabad levegőn való mozgás. Június 25-én Miskolc környékének legszebb részeivel ismerkedtünk. Első utunk a város főútvonalán a Széchényi utcán a Sötét kapu mellett étkezőhelyünkre a »Kis Pipá«-ba vitt. A színház mellett elhaladva, halkan megszólított a magyar színészet hőskorának e falak közé visszajáró lelke. Tudnotok kell, ti hódmezővásárhelyi diákok, az első állandó kőszínházat e hazában itt, Miskolcon emelték s hogy e színházban Déryné, Jókainé Laborfalvy Róza és Egressy Gábor is játszottak. A Széchenyi utcán továbbhaladva, a kis Erzsébet térre érkeztünk. Természet és emberkéz működött össze, hogy ezt a piciny teret itt kedvessé tegyék. Jobbról az Erzsébet fürdő kupolás, díszes épülete. Balról a Kereskedelmi és Iparkamara palotája. Középen a Róna József Kossuth Lajos szobra, mely őt a szónoki gesztus lendületében ábrázolja. Lent, az aszfalt síkjába ágyazott szőnyegkertecskék és csobogó vizű pici szökőkutak. Háttérben az erdőfedte Avas és rajta a csúcsíves ódon református templom s a harangtorony. [...] Innen az Avason vezetett az utunk. Keresztül kellett mennünk a Szinva patakon, amely a Bükk rengetegeiből jön s a Sajóba siet. Sok helyen házak közti sikátorokba 377
