A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ
ebéd után indultunk a barlanghoz. A barlangszáj mélyen lent rejtőzött. Mi a barlang új bejáratát választottuk, mely autóbuszunkkal könnyen megközelíthető volt. Az új bejáratot tág dolina tölcsérében találtuk meg, ahol a turistaház is unatkozott. A barlang szájában hideg volt a portás. A körülbelül háromszáz lépcsőfok udvariasan lesegített a barlang fenekére. Lenn az állandóan tíz fok körüli melegben a nagykabátok egymásután mind lekérezkedtek. Szinte láttam hogy riadt meg s hogy menekült a csönd, mikor a lemerészkedő föld- feletti hangok szárnyai neki csapódtak a barlang sziklafalainak. A gyertyafény óriási karikatúrákat vetített rólunk a falakra. Bizarabbat, mint aminőket Daumier humoros tolla rajzolni tudott. Mi magunk Rembrandt-kép voltunk, a fény és árny misztikus játékában. A »cornevillei harangok« kísértetjárása borzongott bennem, mikor a gyertyareflexes, sápadt csapat léptei tompán végigkongtak a boltozatok alatt. Szinte hallottam Poe »Hol- ló«-jának kísérteties szárnyasuhogását... A magunkkal hozott magnézium vakító fénye fölébresztette a sötétségbe alvó színeket és csillogásokat. Haraggal ébredt színek néztek végig kemény tekintetekkel, s álmos pasztellek simogatták meg bágyadt mosolyukkal vagy szomorúságukkal. Apró kalcit- kristályokról olykor a gyémánt hideg lángja csapott a szemünkbe, máskor az opál fátyolos tüze izzott felénk. Több órán át több kilométeren vitt az út az új bejárattól a régiig. Egyenes vonalban és kanyargós szakaszokon, társaságos széles járókon és libasorban kényszerítő keskeny ösvényeken, sima alapon sétálva és mázsás kövek közt botorkálva, zárt kapukon át és szűk átjárók szorosaiban, alacsony bolthajtások alá görnyedezve és magasan tetőző kupolák visszhangos társaságában, porló-szárazon és cipőáztató, nedves talajon, álló vizek nyugodt pislogása s folydogáló vizek ezüstös csillámai mellett, lépcsőkön és hidakon, síkon és meredek kapaszkodókon, lankák oldalain és szakadékok szélén, magaslatokra hágón és mélybeereszkedőn, komor, csupasz falak mellett, s cseppkövek dús tenyészete közt, denevérodvak előtt és ősemberlakás cserép- és csontmarad- ványos üregén át vezetett gyönyörködések és borzalmak víziói között... Petőfi ki a régi bejárat falában elhelyezett emléktábla szerint 1845. május 28-án járt itt »Úti rajzok«-ban arról ír, hogy ez a barlang egy félig elkészült pokol. Pártos angyalok akarták itt megásni maguknak a poklot, de nem boldogulván, elhagyták e helyet. A boltozatról alácsepegő víz az ő verejtékük. Tompa máskép tudja. A »barlang lelké«-ben, a pártos szellemnek, Zavarnak könnye az, amelyből a barlang száz csodája épül. Az egyszer bizonyos, hogy aki el akarja indítani a lelkét a mérhetetlen idők távlataiba, álljon meg itt egyedül, a barlang közepén, sötétbe és csöndbe burkoltan és hallgassa a lecsepegő csöppek halk csobbanásait... Kijutva a barlang régi bejáratán, újabb élményeket hozott elénk a nap. Az egyik az volt, hogy Tinódi ruhás bohémekkel ismerkedtünk meg. Magukat regősnek mondták. Mivel lantjuk nem volt, sörben keresték az ihletet. Putnokra autóbusszal tértünk vissza s onnan vonattal utaztunk tovább Bánrévén át, a Hagony patak mentén Ózdra. Június 27-e nagyon szíves, ajándékos nap volt. Ez az ózdi nap mindenik zsebünket duzzadásig tömte. Azért mentünk oda, hogy lássuk, miként kényszeríti az ember a vasat és szenet, századunk civilizációjának e két leghatalmasabb anyagát, hogy szolgájává legyen. Vasgyár s kőszénbánya, ezt a két élményt akarjuk. Mikor feltárult a gyár széles kapuja előttünk, csöndes eső kezdett permetezni s élmények rettentő zápora zuhogott ránk. A százfelé igyekvő munkások és munkáscsoportok sürgésében, a csillék keresztül- kasul vágó gördülésében, a gyárvonatok zakatoló ide-oda tolatásában, a gyárkémények, raktárak, gépházak, munkapavilonok, kohók, hűtők, hidak, daruk, átjárók, ívek, pillérek, 382
