A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)
ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ
láthattuk. Örvénykőre vivő hegyi utat lehetetlen volt beleszabni a délután túl szűk keretébe, pedig az Örvénykő nagy mélységek fölé könyöklő sziklájának szép időben még a Tátra is mutogatja magát. Lenn a mélyben pedig ott rejtőzik a kis Tardona község, amely Jókai drága életét őrizte, amikor a szabadságharc után halálra keresték. Június 26-án gyönyörű kék gyermekszemet nyitott ránk az égbolt. [...] E nap várakozása az aggteleki cseppkőbarlanghoz sietett, de a miskolci állomásig bizony együttesen gyalog mentünk. Nemsokára azon a nyájas, nyílt arcú Sajóvölgyön robogott velünk a vonat, melyet e táj költője Tompa a »Tornácomon« c. költeményében oly közel hozott szívünkhöz. Jobbról a völgy síkja feküdt, karját, lábát benyújtva a kék hegypárnák közé. Balról a természet csodás raktárai sorakoztak, a barnaszéntelepekben gazdag lekopott hegyek, melyek megőrizték számunkra az évmilliókkal ezelőtt omlott napsugarak energiáit. A hegyek között itt is, ott is, sejtelmesen völgyek nyiladoztak s azokon csobogó patakok érkeztek. Pici falvak, pici kis embervilágok élik ott elvonult, rejtett életüket. Sajó- Ecsegnél a Bódva torokhoz érkeztünk. Sajó Szt. Péter állomásán a palackgyár ablakán át üvegfúvást láttunk. Az üveg vörös izzása előlángolt a sötét háttérből. Berenténél sodronypályán csillék nyüzsögtek. A szénrakó állványon leöntötték tartalmukat a vasúti kocsikba, s igyekeztek vissza a távoli hegyekbe újabb szállítmányért. Kazincnál villanytelep mellett haladtunk el. Erről az állomásról kiágazik a vasút jobbra s fölkapaszkodik messze a hegyekbe Rudabányához, ahol csonka hazánk egyetlen vasbányája van. Barcikánál egész közel értük a Sajó kavicsos, zátonyos medrét. Sajó-K.azánál a Radvánszky kódexre kellett gondolnunk, arra a kéziratos énekeskönyvre, mely Balassa Bálint szerelmes verseit megőrizte számunkra mely itt van Sajó-Kazán a Radvánszky báró könyvtárában. Vadnánál átmentünk a vashídon a Sajó felett s még nem volt tíz óra, mikor Putnokra értünk. Innen a hegyeken át autóbuszon röpültünk Aggtelek felé. Csakhamar a Keleméri patak völgyében robogtunk. Előbb a magas póznára futtatott komlótenyészet mellett suhantunk el, majd lassú, csert szállító szekerek tértek ki utunkból. Néhány perc múlva Keleméren voltunk. Egy emelkedőről szinte elénk meredt kíváncsi ablakszemeivel a református papiak. Egykor viskó volt csak. Tompa Mihály lakott benne harmadmagával. Fiatal feleségével meg rövid éllű boldogságával. Aki olvasta »Az én lakásom«-at, annak képzelete a csinos paplakás helyén ott látta a rozzant viskót, lyukas tetejével, földes szobáival, mélyen eső ablakaival, alacsony mestergerendájával. Röpültünk tovább nyílegyenesen és kanyarulatokban, síkon és hegyi tájon, patakvölgyeken és vízválasztókon, falvakon, mezőkön, erdőkön keresztül, emberek örömei és szenvedései mellett, verőfényben, illatokban, madárcsicsergésben. Észre sem vettük, hogy hol az út trachit burkát a még pompásabb mészkő váltotta fel. A fehér útvonal szinte vakított a délelőtti napfény izzó reflexében. Ijedős lovak ugrottak meg gyorsiramunktól s a falvakban nyitva felejtett gyermekszájak és tágranyílt gyermekszemek ámultak utánunk... Aggtelekhez közeledve egy-egy mészégetőkemence mellett robogtunk el. Nem voltak munkában, de habfehér zománcuk elárulta, hogy nem régen pihennek. Szinte láttuk előtte térdelni a gazdát a tüzet igazítva s fölötte a füstöt. Már távolról látszott az a hosz- szan elnyúlt kopár mészkősátor, mely alatt a barlang, a Baradla nyújtózik. Ez a hegy, szürke szikláival a messzeségben, valami óriási legelésző juhnyáj illúzióját keltette. A község mellett elhaladva, akácos út kalauzolt a régi bejárathoz. A fák alatt lócák hűsöl- tek, eldicsekvő feliratuk szerint magyar városok ajándékai. A turistaházban elfogyasztott 381
