A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ

gébb nem nyakába, mivel az apró kocsik nyitottak, mégcsak üvegfaluk sincs. Eléggé borzadályos belőlük a szédítően meredek útra letekinteni. A nem Cumberland is kitalálhatja, mi az ember gondolata, mikor a felső állomáshoz közeledve a vékony drótkötelet egybeveti az alatta lévő mélységgel. Borzasztó dolog lenne, ha ez a kötél most elszakadna, mert ha kiugrana a hegyen gurulna lefelé feltartóztathatatlanul, ha pedig benne maradna, ott zúzódna össze menthetetlenül. Egyik kecsegtetőbb lehetőség, mint a másik. De szerencsésen megérkeztünk a felső állomásra minden baj nélkül.

Vezető nélkül innen senkit tovább nem eresztenek, de nem is soknak van kedve vezető nélkül tovább menni, mivel ez életveszélyes. Elég csak annyi, hogy a szél iránya hirtelen kissé megváltozzék, s a járatlan látogatót menten agyonhajigálja a Vezúv izzó szénnel, s el is temeti nagy tisztességgel, gyászfátylat borítván reá, hamuesőből. Innét még 15 percnyi »kapaszkodó« van hátra a kráterig, mely utat már gyalog kell megtenni. De micsoda út, boldog Isten. Térdig süpped az ember lába a hóval elegyedett piszkos hamuba. Itt már csakugyan mászik mindenki. Lekerül a bunda a szép nem nyakából, a kövérebbje mivel nem bírja tovább a fárasztó mászást, mint a dalai láma, hordszéken viteti magát tovább. Vékony fátyolként aláereszkedő hamueső egyhangúan esik és esik, betöltve az ember orrát, száját, tüdejét s szép sötétre festi fehér inggallérját. Jobbra-balra, közel-távol a talajon hatalmas lyukak és repedések, melyből forró gőz száll fel magasra. A repedések és lyukak körül nagy fekete foltok. A talaj mindenütt kong a lábunk alatt, mint az üres hordó Az ember nem tudja, hol és min jár. Közbe a hegy rémeseket hörög, mint bezárt éhes fenevad, mely emberszagot érez.

Időközben vezetőink kik már fölértek kézzel-lábbal integettek és hallóztak. Előre, gyorsan. Ma »jó napja van« s azok is, kik »szuszt szedni« megállották, ösztönszerűleg mint macska az egér után, mint a katona a tűzbe, ha lebukik mellőle bajtársa rohantak föl s hogy aztán lábuk gyökeret verjen. Tekintetük mereven tapad a kráter fenekére, s bámul mindenki némán, mozdulatlanul. Képzeljenek el egy rengeteg nagy kb. 700 méter átmérőjű üstöt, melynek fenekén nagyon mélyen »forr, zakatol a nyílt pokol«. Szurokféle anyag szotyog, zubog rettentő csomókban. Sárga gerincű hegyek gyík vagy szalamander hasához hasonlatosak, mozognak, mászkálnak ide, oda. Lyukak, repedések, éktelen nagy nyílások tátonganak a fenéken, kék, vörös, zöldszélű üregek, barlangok az oldalon, melyből gőz, gőz hátán tolong százféle színben és árnyalatban össze-visszafonódva piszkos hamuval, elegy füsttel.

Hirtelen egy rémes hörgés, csikorgás rázkódtatta meg a hegyet lábunk alatt, aztán a tűzlyukból vakító fény lövellt fel nyílegyenesen, bevilágította a nagy kráter egész fenekét, pirosra festette az egekig felszálló gőzt. Száz méter magasságba emberfej nagyságú izzó kövek repültek s hullottak vissza dübörögve a mélybe s aztán újra csend lett. Eltűnt a tüzlyuk, csak a gőz gomolygott össze-vissza a legborzalmasabb formába. Két-három perc múlva újabb hörgés, újabb tűzokádás folytonosan ismétlődve.

Mi a kráter szélén álltunk s onnan bámultuk e borzalmas valamit, mit halandó ember ezen a földgolyón csak láthat. Egy óvatlan féllépés hiányzik csak ahhoz, hogy a csalé- kony homok lecsússzon velünk a mélybe, ahonnan ki nem szabadulhat élve ember. Nincs a vezetőknél se kötél, se lánc csak karunkat fogják, hogy egy pillanatra se feledkezzünk meg e hely rémes voltáról. Az egész szakasztott mása az öklöndöző embernek. Reszket, kínosan csuklik hörög az egész hegy, aztán köp egyet, már amilyen éppen sikerül neki, aztán kissé megpihen s újra kezdődik a hányinger. Ilyen hatást tesz a kihalt láva is borzalmas formában, színben és tömegben egyaránt. Hat ilyen kínlódást, hörgést néztünk végig s mindannyiszor úgy éreztük, hogy elég volt a jóból. Túlságosan és szokatlan

372