A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ

komor illusztrációit, álmodtam utána temetőről, meghasadt égről, korhadt »fűtől való fákról«, bedőlt kriptákról, melyeknek tetejében rémesen kuvikolt a halálmadár.

A valóságban is volt elég sok »cifra« percem. Feküdtem tehetetlenül megvadult bika szarvai előtt: állottam két, egymás mellett őrült sebességgel elvágtató fogat között, úgy, hogy a kocsi mind a két felől súrolta a kabátomat. Evickéltem bágyadtan 8-10 percen át élet és halál közt a Tisza vízében, tévedtem el csikorgó hideg téli éjszakán a Kárpátok rengetegében, mikor a hó világított, csillogott, mint a ráboruló csillagos égbolt. Az északi szél szállott alá a jégmezőkről s végig nyargalt a lábam alatt elterülő, mérföldekre elnyúló fekete fenyőerdőn, s mint valami óriási orgonán, hozott ki rajta olyan akkordokat, hogy szinte most is hallom és mintha most is érezném néha a hátgerincemben is. Akkor mérhetetlenül erős vágyódás fogott el, hogy pihenjek csak egy pillanatig, hogy aztán a másvilágon ébredjek fel.

Csehországban egy magas hegy tetején kénytelen-kelletlen »végigélveztem« egyszer egy olyan felhőszakadást, mely egy mázsányi követ görgetett a mélybe s az orkán szemem láttára derékvastagságú fenyőket tépett ki tövestől és ráadásul még zúgott, csattogott, recsegett, visszhangzott minden, mintha ég-föld összekészülne szakadni. A menykő hullott jobbra-balra s egy, oly közel csapott le hozzám, hogy a fényétől-e, hangjától-e, szelétől-e a földre rogytam s időbe telt, míg föl bírtam tápászkodni.

Egyszóval tetszett az isteni gondviselésnek úgy intézni az életem sorját, hogy rövidke folyása alatt legkevesebb tizenötször néztem már szembe közvetlen közelről a mi legnagyobb ellenségünkkel, a hideg leheletü halállal. És mégis itt vagyok, élő bizonyságául annak, hogy csalánba, piktorba nem üt a menykő. Mindezeket a szörnyű históriákat azért emlegetem fel, mert ez mind együttvéve is kismiska, elenyésző csekélység ahhoz a néhány perchez képest, amit a Vezúvon töltöttem el.

Gyönyörű tavaszi reggelen indultunk el Nápolyból kényelmes hintóbán, hogy meg- másszuk a Vezúvot. Minél távolabb került Nápoly, annál bájosabb lett a vidék. Mindenütt nyaralók, villák, olajfa-, narancs-, citromkertek, ligetek. Ilyen kellemes úton haladtunk valami tíz kilométert Porticián át egészen Resináig, mindenütt a Vezúv tövében, jó magasan a tenger partján. Resinánál az út meredeken kezd felkapaszkodni a Vezúvra. Pár óra múlva nyoma sincs a paradicsomi vidéknek, a madárcsicsergésnek. Hűvös szél fú, havas eső csapkod. Ameddig el lehet látni mérföldnyi területen, beláthatatlan messzeségben ijesztő feketeségű láva hegyhátak, láva völgyek, a legcsúcson fehérük a hó. Innen a Vezúv egy koromfekete cigánynak látszik fehér sapkával a fején.

Az úttól jobbra az 1631-i lávamaradványokból a porig égett épületek pömyéjéből a bent égettek csontjai fehérlenek föl hozzánk Herculaneum romjaiból. E lávamaradványokon túl az 1794-ik évi kitörés lávamaradványai látszanak, a tetejükre folyt és megkeményedett 1861-ik évi kitörés lávamaradványaival, melynek nagy része a tengerbe folyt Tore del Greco mellett. 3^4 hegygerincet alkot az 1879-es, 1886-os, 1895-ös évek lávatömege egymás tetejére szilárdulva. A csillagvizsgálóig az 1855-ös és az 1872-es évi kitörés lávája egymásra rétegződve mindössze annyiban különbözik egymástól, hogy az 1855 évi szürkésfekete az 1872-es pedig erős csokoládébarna színezetű, illetve a régebbi lávarakásokon gyér növényzet felfedezhető, az újabbakon viszont egy árva fűszál sem.

Öt órás kocsikázás után jutottunk fel a csúcs (a sapka) aljára, a Vezúv tövéhez a tenger színe fölé 800 méteres magasságra. Alattunk rongyokra szakadozott ködfelhők kavarogtak, melyeknek foszlányain keresztül lepillanthattunk a napsugárban fürdő völgybe. Beszálltunk a Cock-féle drótsiklóba, mely 800 méter hosszú és néhol oly meredek, hogy szinte függőleges. A személyzet nehéz óvköpenyegeket akasztott a lengén öltözött gyen371