A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

ADATTÁR - FÖLDVÁRI LÁSZLÓ: A körtöltésen túl ott a nagy világ

szalma fedelű gunyhó alatt víg magyar zenétől és jó zamatú ó-bortól új erőt meríthessenek.

Minden nemzetnek vannak vendéglői a mi csárdánk példájára, hol nemzeti ételek és italok kaphatók, ahol a fül a nemzeti zenében gyönyörködhetik, de egyik sem bír oly varázzsal, sehol sem fordul meg annyi idegen mint ott, ahol a magyar bort mérik s a magyar nótát húzzák. A csárda előtt széles ambitus van, mely asztalokkal s vendégekkel egyaránt tömött, bent a csárdában egy nagy terem van a vendégek számára berendezve. A kertté alakított udvarban a sűrű asztalok körül csak úgy nyüzsög a sok vendég. A hátsó részen egy kis emelvényen vannak cigányaink elhelyezve, még pedig oly formán, hogy akár az ambitusban, akár a csárdában, akár a kertben ülők egyaránt hallhatják és láthatják őket.

Mikor a 12 hosszú fekete atillába, piros nadrágba öltözött, sarkantyús csizmás, kerek kis kalapos cigányzenész kezébe veszi a hegedűt s a prímás Berkes az emelvény szélére áll, elnémul a poharak csengése. A tüzesebb vérűek lábujjhegyen az emelvény felé nyo- makodnak, a többiek pedig erősen hegyezik a füleiket. Minden szem feszülten figyeli az ujjakat, különösen a cimbalmos vattás pálcáit s az egész pusztai életet maga elé képzeli csárdáival, pásztoraival, kóborló cigányaival. Mikor aztán a zenészek rázendítenek a frissre, egyetlen láb sem marad nyugodtan az asztal alatt. A Rákóczy indulót pedig elhallgatnák éjfélig is. Annyira megkedvelték ezt az indulót, hogy bármerre megy az ember, mindenütt játsszák Párisban. Valóságos törzsvendége lett a csárdánknak a »Figaró« nagy francia lap szerkesztője munkatársaival kik majdnem minden délután ott találhatók, kik nagy előszeretetben részesítik a többi vendéggel együtt a halászlevet és a gulyást. Jól megpaprikázva csípi az ínyüket, de sebaj segít rajta egy pohár tokaji. Egyszóval a csárda cigányaival divat lett Párisban.

Győztünk, de fájdalom nem mindenütt s nagyon sok helyen vereséget szenvedtünk. Kiállított tárgyainkkal korántsem értük el azt a hatást, mint a csárdával. A kiállítást látogató magyarok között általános a panasz és az elégedetlenség, hogy iparunk és művészetünk szegényesen van képviselve. A gyávaság vagy inkább a közönyösség az oka? Alighanem mind a kettő. Leghíresebb művészeink, kik külföldön is hírnevet szereztek maguknak, nem tartották érdemesnek alkotásukat elküldeni a világkiállításra, hogy ott bemutatásra kerülhessen. Iparosainkban pedig sokkal kevesebb az önmagukba vetett bizalom, mintsem szembe merjenek szállni más országok iparosaival, mert a biztos vereség elől bölcsebbnek vélik a meghátrálást. Pedig nagyot tévednek. Itt elszenvedett vereség soha nem lenne a magyar ipar kárára, hanem buzdítaná jobbat, szebbet készíteni, melynek következménye a fejlődés volna.

A közoktatási minisztérium kiállítása a többiekhez viszonyítva kitűnően sikerült. A legnagyobb ízléssel s ügyességgel válogatott anyag a tárgyak sokfélesége és változatossága folytán a szemnek is kellemes látványt nyújt s értéke egy szintre helyezhető bármely nemzet hasonló témájú kiállításával.”

Tudósításának befejezéseként az utolsó, harmadik részben megemlékezett június 30- áról, a francia nemzet emlékében örökké élő nagy napról, mikor minden francia büszke arra, hogy francia.

„Korán reggel már sűrű csoportokban járt kelt a nép az utcákon, keblükön a három színű francia kokárdával. A házakról a háromszínű lobogó lengedezett, oly sűrűn, hogy némely házat a lobogótól már látni sem lehetett. Mindenki igyekezett az ünnepélyt minél emelkedettebbé tenni. A legszegényebb városrészek ép oly díszesek voltak, mint a leghatalmasabb Boulevardok, az erkélyek mindenütt tricolorral voltak bevonva, olajágak368