A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2009 (Hódmezővásárhely, 2010)

TANULMÁNYOK - FÖLDESI FERENC: A vásárhelyi kőműves (1900-1970)

hanem a nagy, a megoszthatatlan, eltéphetetlen, boldogan újjászülető Magyarországon is.” Az alapkőletételen nagy paláver volt, a jegyzetben majd leírjuk az egész programot. Itt csak a befejezést: „Műsor után tűzijáték, szépségverseny és reggelig tánc”.7

A harmadik híradásból megtudjuk a tárgyunk szerinti fontos tényeket is: „A református egyháztanácsi ülés [...] első és legfontosabb tárgya volt a kutasi templom kőműves munkálatait elvállaló Építő Munkások Szövetkezetével megkötött szerződés bemutatása, amelynek alapján nyolc napon belül megkezdődik az építkezés és november hó végére tető alá is jut a pusztaiak hő óhajára a templom. Az egyház a maga részéről, mint ellenőrzőt, Szabó Sándor építészt bízta meg, míg a vállalat a maga részéről Kruzslicz Károlyt jelentette be felelős építészként. [...] Az építési költségek fedezésére ötszázmillió koronát vesznek 15 százalékos kamatra a Pénzintézetek Központjától.” A szövetkezet szótól manapság irtózóknak szemet szúrhat: hogyhogy „Építő Munkások Szövetkezete”? A válasz egyszerű: egyrészt a szövetkezetét nem Lenin elvtárs találta föl, másrészt ebben a formában Kruzslicznak jogában állt a bádogos, kályhás, villanyszerelő stb. munkával azt bízni meg, akit ő akart. Ez a templom, a papiakkal együtt most is állja, ha nehezen is, az idők „vasfogát”. Megnézheti bárki, tudtak-e már a vásárhelyiek ilyen nagy feladatnak is megfelelni. Az csak természetes, hogy az egyházak építési feladattal a maguk híveit bízták meg. A Belvárosi katolikus templom tatarozását nem véletlenül bízták B. Kovács Ferencre, aki különben kiváló mester és remek inasnevelő is volt.

A Földes közjegyző „palotájától” a Marton-bolton keresztül a számos lakóházig sok mindent fölépítettek a háború végéig. Különösen szépek és építőművészed szemmel is becsesek a géptégla homlokzatú házak, amelyek közül néhányat majd fényképen is megmutatunk. A géptégla nem tévesztendő össze a ma is használatos klinkerrel. A vásárhelyi téglagyárak a maguk műfajában nem maradtak hátrább a híres gőzmalmainktól (a 30-as években még hallottam a büszkél- kedést: „A pápa is a Tóth-malomban őrölt lisztből eszi a kenyeret”). Sokféle színben, színárnyalatban égették a gyönyörű és tartós géptéglákat. Ugyanitt gyártották a Vásárhelyen különösen kedvelt „hódfarkú” cserepet is, meg a „hazai” hornyoltat. A palát már nem, mert az ahhoz szükséges azbesztet nem adta ki a vásárhelyi föld, mint a príma agyagot, azt hozatni kellett volna, a több költség pedig kevesebb haszon.

Talán itt a helye, hogy a tetőfajtákat is fölemlegessük. A hódfarkú cseréppel 30-tól 60°-ig meredekülő tetőket („tetéjeket”) volt célszerű csinálni. Nálunk minimálisan 40°-os lejtés volt a bevett szokás. Ez megfelelt a klimatikus helyzetünknek is, a szemünknek pedig tetszetősebb volt a meredek német vagy a lapos olasz tetőknél. Ámbár több faanyag kellett a lécezéshez, mert a hódfarkú beszívta a vizet, tehát elnehezedett. A fölrakáskor szükséges helyzetenkénti metszésekhez pedig elegendő volt a kalapács. A pala könnyebb is volt, hajlítható is, és

7 Vásárhelyi Reggeli Újság, 1925. szept. 13. Ld. 2. sz. melléklet.

149